Azt hallom Zomborban, hogy valakik átalakították a Kronich-palota belterét, és ott ezentúl majd pazar lakodalmas mulatságokat tartanak. Nem nézek utána a hír valóságtartalmának, nem is hiszem, hogy igaz lenne, magamban mégis megállapítom, hogy magyarok ott lakodalmat biztosan nem tartanak.
Az 1900-as évek elején egy bizonyos Kronich ügyvéd által építtetett palota 1944-45-ben szörnyű események színhelye volt, és ez által a zombori magyarellenes partizánvérengzések szimbólumává vált. Sejtem, hogy egy esetleges ottani összejövetelen az ott megjelenő magyarok hallani vélnék nemzettársaik jajkiáltását. A zombori és környékbeli magyarok jól tudják, hogy a partizánok a Kronich-palotában gyűjtötték össze az áldozataikat és onnan vitték el őket éjszakánként a város peremére, a lóversenytérre a kivégzésre. Hirtelenében belenézek a Keskenyúton Alapítvány kiadványainak némelyikébe, és elsőként F. Cirkl Zsuzsa kutatásain akad meg a szemem, aki a Kronich-palota fekete árnya címmel írt tanulmányt, megállapítván, hogy Zomborban több ezer magyar áldozata volt a vérengzéseknek. Juhász Lászlót kutatásait is idézi, aki szerint ott 5650 áldozata volt az 1944-45-ös vérengzéseknek Zomborban…
Bármikor kerül szóba 1944-45, mindig lelket terhelő érzések vesznek erőt rajtam,. Annyira nehéz téma és annyira fájdalmas, hogy bizonyára másokat is felzaklat, még ha érintőlegesen is kerül szóba, hogy mi is történt a jugoszláv térségben a második világháború végén és azt követően a magyarok és németek kárára.
Hogy mégis ezen gondolkodom, annak oka, hogy a téma most is, mint annyiszor, ezekben a napokban is fokozottabban van jelen a köztudatban, nem csak a személyes tragédiákat őrző és ápoló lelki fiókokban. A minap éppen a világhálón ért utol, valaki ismét Végel László egy régebbi interjújára hívta fel a figyelmet, amelyben a szülők hallgatásáról beszél. Néhányan kommentálják is, hogy miért is volt a szülők részéről a nagy hallgatás, a közvetlenül a háború után felnövő nemzedék miért nem tudott meg többet szüleiktől a meggyilkolt magyar rokonokról, a megsemmisítő táborokba hurcolt német szomszédokról. És ha már akkor hallgattak, most, amikor már beszélni lehet, miért nem tudunk többet a történtekről?
Az NS Reporter hetilap szeptember 14-ei számában Pásztor Istvánt, a Vajdasági Képviselőház elnökét, aki a VMSZ elnöke is, ugyanerről kérdezte. Igaz, az interjú a kiválónak minősített szerb-magyar jószomszédi viszonyok és a zentai csata 320. évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat apropóján készült, de szerb-magyar kapcsolatokról lévén szó, az újságíró nem kerülte el 1944-45-öt, és a szerb-magyar akadémiai vegyes bizottság munkáját, amelynek záró megállapításai nem igazán jutottak el a nyilvánossághoz.
Pásztor István elkerülte, hogy a vegyes bizottság feladatát átvéve bármit is mondjon az áldozatok esetleges számáról, és éppen azt hangsúlyozta, hogy az áldozatok számának pontos meghatározásánál túlmenően sokkal fontosabb a múlttal való szembenézés ténye. Adott esetben a szerbek azon képessége, hogy az évtizedek alatti elhallgatás után elismerjék, hogy megtörténtek az atrocitások. Továbbá, a szerbek és magyarok azon képessége, hogy ezek után egymás mellett és egymással közösen jelent és jövőt építsenek, hasonlóan a németekhez és franciákhoz, akik a múltban sokszor szemben álltak egymással és sok sérelmet követtek el a másik ellenében.
Való igaz, hosszú volt az út idáig. Hogy elismerjék, hogy megtörtént. Az áldozatok számát fontos lenne tudni, de még mindig lehetetlen, és sejtem, hogy az elkövetkező években sem lesz másként. Sok adat ismert már, de nem elegendő. Egy évekkel ezelőtti nem hivatalos beszélgetésben jutott tudomásomra például, hogy a zombori és újvidéki vérengzésekkel kapcsolatos minden hivatalos adat, anyakönyv, korabeli feljegyzés, lista stb. eltűnt. Ezrekről, a két város feltehetően több ezer, akár csaknem tízezer áldozatáról csak közvetve tudunk. Többségükről is csak az elmúlt évtizedekben, mert előtte nagy volt a hallgatás. Hallgatás volt, mint védekezés a fel-feltörő emlékekkel szemben, hallgatás, mint védekezés a lelkiismeret szavának csitításaként, illetve a tehetetlenség és kiszolgáltatottság miatt, hallgatás, mint a gyerekek megóvása a traumáktól: „ha nem tudják, mi történt, nem beszélnek róla és nem kerülnek veszélybe”...
Olvasom a világhálón, hogy másoknak ehhez képest teljesen másmilyenek a tapasztalataik. Ők sok mindent hallottak a szüleiktől, és utólag úgy érzik, szinte mindent megtudtak még gyerekkorukban, amit fontos volt tudni. A szülők beszéltek, mert nem tudtak hallgatni. Kibeszélték a bennük feszülő fájdalmat, tovább adták azt, amit tudtak, hogy ne menjen feledésbe.
Mindkét viselkedésmód normális. A hallgatással való védekezés negatív következményei azonban súlyosabbak, hiszen a később érkező információk rengeteg személyes kérdést is felvetnek, amit már nincs kinek feltenni.
Azonban, a témával kapcsolatban mostanában feltett kérdések előre mutatnak. Afelé, hogy ismerni kell a másik nemzet traumáit és fájdalmas emlékeit és hogy ezek a köztudatba jutva egymás tiszteletét formálják a hétköznapokban. Gondolom például, a Kronich-palota történetének sötét és tragikus periódusáról a szerbeknek is tudniuk kellene. Akkor is, ha valaki ott mostanában mulatságokat akarna szervezni, és akkor is, ha nem.
Friedrich Anna
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Nincs hozzászólás. Legyen az első!