Hollande nyomában: Változások az Európa-politikában?

Valóságos rémtörténetek terjedtek el a nemzetközi diplomáciában a francia elnökválasztás előtt, az elmúlt években előszeretettel hangoztatott összeesküvés-elméletek újabb boomja következett be. A középpontban az akkor még csak elnökjelölt, Francois Hollande állt, és a "sztori" lényege, hogy a baloldali francia politikus több, a jobboldal által irányított országban nemkívánatos személlyé vált.
A hírek szerint a német kancellár, Angela Merkel volt az, aki a szálakat mozgatta annak érdekében, hogy legfőbb uniós szövetségesét, Nicolas Sarkozyt az elnöki hatalom megőrzéséhez segítse. Brit, olasz és spanyol kollégájával állítólag megállapodott abban, hogy a francia szocialisták államfőjelöltjét egyik fővárosban sem fogadják. Mindezt később Berlinben, Londonban, Rómában és Madridban egyaránt cáfolták, Francois Hollande-t pedig Franciaország államfőjévé választották.
Valószínűleg soha nem derül ki, hogy történt-e a "bojkottot" célzó tényleges kezdeményezés, az azonban ismert volt, hogy az - elsősorban berlini - aggodalmak hátterében Hollande Európa-politikája állt. Az a tény, hogy a baloldali francia politikus a választási kampányban több alkalommal is kijelentette: megválasztása esetén a Merkel és Sarkozy fő vívmányának tartott, a szigorú költségvetési fegyelmet előirányzó, márciusban 25 uniós tagállam által elfogadott európai stabilitási paktum újratárgyalására törekszik majd. Mégpedig azzal a céllal, hogy mindezt egy növekedési paktummal egészítsék ki.
A jövőbeni takarékosság, illetve a költségvetési szigor megkövetelése a német kancellár egyik fő fegyvere volt ahhoz is, hogy elfogadtassa a német közvéleménnyel a felettébb népszerűtlen görög mentőcsomagokat. A választópolgárok, illetve az adófizetők emiatti elégedetlenségüket az egymást követő tartományi parlamenti választásokon fejezték ki: nem véletlen, hogy a kancellár pártja, a konzervatív CDU és koalíciós partnere, a liberális FDP sorozatos kudarcokat szenvedett. Az alig több mint egy év múlva esedékes országos parlamenti választások előtt Merkel számára ily módon szinte kulcsfontosságúvá vált, hogy a jövőre vonatkozóan az Európai Unión, illetve az euróövezeten belüli takarékoskodás, illetve általánosságban a stabilitás fő képviselőjévé léphessen elő.
Nicolas Sarkozy ebben a német kancellár legfőbb szövetségese volt, Hollande viszont Merkel törekvését alapjaiban kérdőjelezte meg. Amiből a kiút szakértők szerint csakis a kölcsönös kompromisszum lehet. Olyan kompromisszum, amely egyformán szolgálja a német és a francia, valamint az európai érdekeket.
Alig két nappal a francia elnökválasztás mindent eldöntő második fordulója után a jelek szerint mindezt Berlin és Párizs egyformán felismerte. Francois Hollande megválasztását követően már sietett kijelenteni: a német-francia kapcsolatok túl fontosak ahhoz, hogy azokhoz komolytalanul közeledjenek. Angela Merkel pedig azt üzente, hogy "tárt karokkal" várja újdonsült kollégáját Berlinbe. A hírek szerint pedig már az is eldőlt, hogy Hollande - elődje, Sarkozy példáját követve - már jövő heti beiktatásának napján, azaz május 15-én ellátogat a német fővárosba.
A hamburgi világgazdasági intézet igazgatója szerint Merkel aligha engedhet a stabilitási paktumból, azaz a takarékosság, valamint a költségvetési fegyelem elengedhetetlen. Thomas Staubhaarim azonban - mint azt egy rádióinterjúban megfogalmazta - azon a véleményen van: a kérdés immár nem a "vagy a takarékosság vagy a növekedés" formájában vetődik fel. Staubhaarim szerint a választ sokkal inkább a "mind, mind" jelenti, azaz mind a takarékosságra, mind a növekedésre szükség van. A jelenlegi válságos helyzetben Európa nem tekinthet el a stabilitási paktumtól, de a gazdasági növekedés perspektívájától sem.
A tekintélyes hamburgi intézet igazgatója annak a meggyőződésnek adott hangot, hogy noha az új francia elnök retorikájában továbbra is a növekedésre helyezi majd a hangsúlyt, a Berlinnel és Brüsszellel való együttműködés nélkül országa gazdaságát aligha teheti korszerűbbé és versenyképesebbé. Merkel pedig - miközben retorikájának középpontjában változatlanul a pénzügyi stabilitás szükségességének a hangsúlyozása marad - kész arra, hogy a paktum érintetlenül hagyása mellett a gazdasági növekedést célzó intézkedésekről tárgyaljon. Amire Hollande beiktatását követően már ő maga is utalt. Sőt az Európai Tanács elnöke is azzal a keddi bejelentésével, hogy a növekedés beindítását célzó eszközökről a jövő héten rendkívüli uniós csúcstalálkozót tartanak. Azaz - hangzott a professzor végkövetkeztetése - a francia elnökválasztás eredménye végső soron az európai helyzet stabilizálását segítheti elő.
Mint ahogy - bármennyire is különösnek tűnik - közvetve a görögországi parlamenti választásoké is. Annak ellenére, hogy a történelmi görög pártok drámai vereséget szenvedtek, és az ország gazdasági, illetve pénzügyi hanyatlása immár szinte feltartóztathatatlanná vált. A görög szavazópolgárok többsége fellázadt Merkelék, illetve az Európai Unió ellen, hadat üzent az Athénra kényszerített takarékossági intézkedéseknek, és közvetve az euróövezetből történő kilépés mellett foglalt állást.
A hamburgi világgazdasági intézet igazgatója szerint a görög lakosság elutasította, hogy fejet hajtson Brüsszel vagy a "trojka" diktátuma előtt, ami előbb-utóbb - még ha jogilag felettébb nehéz is - kenyértöréshez fog vezetni. A korábban sokat említett dominóhatástól azonban nem kell tartani, különös tekintettel arra, hogy a szakítás nem az unió egyoldalú lépése lesz, hanem azt Görögország provokálta ki. És azért sem, mert Portugália, Spanyolország vagy Olaszország messze van a görög forgatókönyvtől. Mindez pedig végső soron a helyzet tisztázódásához vezethet.
Pietsch Lajos (MTI)