Irracionális

Még jó, hogy nem a jósok idejét éljük ismét Szerbiában, mert különben június 11-e, Tomislav Nikolić új államfő beiktatási ünnepsége óta mást sem hallhattunk volna, minthogy milyen nagy esemény következik június 28-án. Így csupán a média visszafogott, de folytonosan ismételt kérdései nyomán tartott „a feszült várakozás” a mai napig. Pedig Ivica Dačić szocialista vezető már június 11-én, az államfői beiktatási fogadás után az állami televízió tudósítása szerint azonnal megmondta: ha már az EU bővítési biztosa megtiszteli jelenlétével a haladó pártiak vezetőjét, Hillary Clinton amerikai külügyminiszter asszony meg személyesen gratulál neki telefonon, akkor az azt jelenti, hogy a Nyugatnak a tisztség számít, ennélfogva az ő számára „kifizetődő”, hogy kormányfő legyen.
Azóta az idő valamiféle irracionális várakozással telt el, mintha komoly egyezkedés zajlana. De várni kellett, hiszen: „Ma Vid napja van, az egyik legnagyobb ünnep Szerbiában és mai nap változásokat hoz Szerbiának”. Tomislav Nikolić mondta ki ezeket a szavakat azok után, hogy bejelentette: a szocialisták vezetője kormányalakítási mandátumot kért, mert az SPS-PUPS-JS koalíció a Szerbiai Haladó Párttal, a Szerbiai Egyesült Régiókkal és „a kisebbségek valamelyik más képviselőivel” többséget tud alkotni.
Vid napján, a „Vidovdánon” tehát megtörtént, ami már előbb is megtörténhetett volna. Dehát a fontos eseményt erre a napra kellett tartogatni, mert ez a nap „az egyik legnagyobb ünnep Szerbiában”, amikor az idő kerekét visszapörgetve sok minden történt. Újabbkori történelmünkben a sok rossz között egy kivételesen tragikus. Ez az a nap, amikor az 1389 június 28-ai, törökökkel folytatott vesztes rigómezei csata 600. évfordulóját kihasználva Milošević az úgynevezett koszovói problémára hivatkozva a koszovói Gazimestánon gyakorlatilag meghirdette a délszláv háborút, a szerb nemzet által vívott „új csatákat”.
A törököktől elszenvedett vereség, majd a behódolás ellenére az ilyen-olyan módon történő szerb megmaradás és terjeszkedés ténye egyfajta irracionális újjászületési mítoszként kapcsolódik a mai szerbiai közgondolkodásban is Vid napjához, s így kultuszként ápolja hatalom és ellenzék egyaránt napjainkban is. A múlt század kilencvenes éveinek ellenzéki pártjai erre a napra időzítették több fontos megmozdulásukat, a Szerb Megújhodási Mozgalom, amelynek vezetőjét, Vuk Draškovićot épp a minap nyilvánították az év euroatlanti személyiségévé, éppen Videt választotta védőszentjévé, hogy ezen a napon ünnepelhessen...
Ésszerűen gondolkodva azonban nagyon reális a kétely, hogy politikai és gazdasági szempontból van-e bármilyen ok is az ünneplésre a mai Szerbiában. Inkább csak kérdések vannak, mindenek előtt arra vonatkozóan, hogy ebben az ellentmondásokkal teli, elszegényedett, dologtalan, a török idők erkölcseit gyakorta ápoló országban valaha is realitás lesz-e a munkából eredő méltó életvitel lehetősége, a rend és a tisztesség időszaka, amelyben nem mossák tisztára a múlt bűneit vagy elhallgatással nem hagyják futni a bűnösöket. Mégis, ha az ésszerűtlenség csapdájába esve reménykedni szeretnénk, ebben a vonatkozásban – bár irracionális hinni benne – Dačićot kell idézni, aki ma azt mondta: „Nincs visszatérés a kilencvenes évekbe, nem érdekel a mennyei Szerbia, hanem az ország jelene és jövője.” Dačić tudja, hogy mi róható fel neki, s racionalitására vall, hogy ezt közvetve meg is válaszolta. Csakhogy mindezt a nemzeti mítoszokkal teli Vid napot kivárva tette meg.
Friedrich Anna