Politikai patológia

Újvidéki városi hatalomváltás

Már el is osztották maguk között a közvállalatokat az új újvidéki hatalmi koalíció pártjai. Újvidék egyre nagyobb város, habár városiassága egyesek szerint terjedelmének növekedésével arányosan csökken. Nagy város, elég nagy a kasszája is, van mit szétosztani.
Olyannyira, hogy még a Dveri listáján bejutott, majd onnan kizárt képviselőknek is jut közvállalat, amelyben igazgathatnak.
A szocialisták sokáig ódzkodtak, végül a legfelsőbb szinten – Aleksandar Vučić és Ivica Dačić között - dőlt el a város sorsa.
Minden másképp lett volna, ha az LDP nem marad ki a városi „parlamentből” – hajszálon múlott, na meg persze az alacsony részvételi arányon és az „üres szavazólapokon”. De ez a téma már lerágott csont.
A realitás az, hogy - Újvidéken bebizonyosodott – a politikában a legkurrensebb dolog kisebbségiként bejegyeztetni egy pártot, persze viszonylag erős pénzügyi háttérrel. A kisebbségiként futó formációnak meg sem kell közelítenie az 5%-os küszöböt, a természetes küszöb sokkal alacsonyabb lécet jelent. Így jutott be a magát Roma Demokrata Pártnak (RDS) nevező alakulat az újvidéki képviselő-testületbe. Hat képviselője van az új pártnak, amely a választások előtt alakult, nem sok roma van a vezetőségében, de állítólag van pénzük. Sőt, éppen az újdonsült szövetségeseik, az SNS és a DSS vádolták a leghevesebben (mint mondták, bizonyítékaik is vannak!) az RDS-t szavazatvásárlással. Arról beszéltek, hogy az RDS sokkal több szavazatot kapott egyes peremvárosi településeken, mint ahány roma ott szerepel a választói névjegyzéken. Persze, feltevődik a kérdés, hogy mi alapján tudták, hogy ki a roma és ki nem, meg a félelem is előbújik az emberből, amikor az immár kitűző nélküli radikálisok és a DSS-esek etnikai számlálásokat végeznek.
Igen, akkor még úgy tűnt a számukra, hogy az RDS a Liga trójai falova, időközben kiderült, hogy - az övék lett. És mint várható volt, újabban nem emlegeti az SNS és a DSS a szavazatvásárlást (ahogyan „Nikolić zsákja” is feledésbe merült).
A NOPO vlach pártként indult a választásokon, és Újvidéken bizony sikerült bejutniuk, habár itt vlachok nemigen élnek. Egy képviselőjük lett, igaz a pártból ki is zárták három hónap múltán, mert a Dverivel szövetkezett. Azonban a dverisek sem formálisan azok már, mert őket is kizárták a mozgalmukból.
Hat kizárt és hat kérdéses kisebbségi képviselő, na meg az SPO-sok, akik pártjuk fennállása óta nem voltak Újvidéken koalícióban azokkal, akikkel ezentúl lesznek.
Feltételezem, hogy azok közül, akik május 6-án a Liga listája előtti sorszámot karikázták be, nem sokan gondolták, hogy arról a listáról hárman is az SNS mellé állnak. A lista elnevezése nem is utalt arra, hogy a befutók között három SPO-s is megbújik.
Ennyit a „választók akaratáról” és annak kijátszásáról.

A választási rendszer fonákságai

Újvidéken tehát megmutatkozott a választási rendszer szinte összes fonáksága. A „furcsa” kisebbségi pártok és az átigazolások persze teljesen törvényesek, ahogyan az is, hogy helyi koalíciókat felülről „átírnak”, de mindezek a jelenségek a politikai patológia tünetei.
Annak idején azzal az indoklással vezették be „a mandátum a képviselőé” elvet, hogy ez nagy csapást mér majd a pártokráciára. A pártokrácia azonban továbbra is él és virul, sőt, burjánzik, a „csapásnak” viszont az lett a következménye, hogy most már könnyebb odaédesgetni egy-két-hat vagy több képviselőt, mint eddig, mert immár nem kell a pártközponthoz fordulni.
Az is bebizonyosodott (és nemcsak az újvidéki eset támasztja ezt alá), hogy a szerbiai politikai kultúra legfeljebb egy szinten tesz lehetővé választásokat. Ahogy négy éve, most is elegendő lett volna országos választásokat tartani – majd utána minden szinten azonos összetételű koalíciókat létrehozni. Vajdasági szinten áll még ugyan a DS-vezette kormány, de egy hatáskörök nélküli sziget vált belőle a haladó-szocialista tengerben – annak ellenére, hogy a DS Vajdaságban ismét legyőzte az SNS-t.
A „természetes küszöb” bevezetésének ugyebár az volt a magyarázata, hogy pozitív megkülönböztetésben kell részesíteni a kisebbségeket – sokkal pontosabban a magukat kisebbséginek és nemzetinek nevező pártokat. Az első Koštunica-kormány rejtett szándéka talán az is volt, hogy ily módon akadályozza meg a regionális/ autonomista és a kisebbségi nemzeti pártok koalícióit. Az előbbiek legfeljebb nagy pártok mellé szegődve juthatnak be a szerbiai parlamentbe, az utóbbiak önállóan is.
Nyolc év telt el, mire többeknek eszükbe jutott, hogy ez a jogszabály bizony alkalmat ad viszonylag könnyű (politikai) haszonszerzésre – innen az RDS meg a NOPO.
Nálunk tehát minden fordítva sül el: demokrácia helyett pártokrácia, képviselői önállóság, mint piaci kereskedelem és kisebbségi jogvédelem helyett etnobiznisz.
Nem utolsósorban, a vesztesekről is illik írni. A demokraták és a Liga múlt hétvégi közleményháborúja, a szennyes kiteregetése vagy inkább a bili kiborítása arról tanúskodik, hogy nálunk a politikában való részvételhez sok mindenre szükség van – kivéve a józan észre és bölcsességre. Önmagukat járatták le az egymás elleni utólagos vádaskodással.
Újvidék sorsa tehát eldőlt az elkövetkező néhány évre – addig biztosan, amíg állni fog Vučić és Dačić kormánya.
Az újvidéki és általában a vajdasági községi (meg tartományi) választásoknak azonban van egy dimenziója, ami nem jellemző (szűkebb) Szerbiára – errefelé minden választásnak van még egy tétje azon kívül, hogy kik helyezhetik el nagyrabecsült pártkatonáikat, vagyis kik ülnek majd a húsosfazékok körül.
Vajdaságban ugyanis minden választás egyben a kulturális, politikai és civilizációs identitás kérdése is. Különösen érvényes ez a folyamatos betelepülésnek kitett Újvidéken, ahol a mostani eseményeket követően még kifejezetebben feszülhetnének egymásnak az eltérő kulturális identitású társadalmi rétegek.
Márton Attila