Irodalompolitikai vízválasztó?

A 60. Magyarkanizsai Írótábor körüli polémia – reményeim szerint – magában rejti a lehetőséget, hogy a vajdasági magyar kultúrpolitika alapvető kérdéseit is átgondoljuk. A médiában bontakozó vita tétje, hogy túl tudunk-e lépni saját sérelmeinken, s megpróbáljuk újraértelmezni szerepünket az amúgy egyre inkább jelentőségét veszítő kulturális mezőben avagy megmaradunk a mindenkori mások által ellenünk elkövetett tettek felhánytorgatásánál. Gondolom senkit nem kell különösebben győzködni arról, hogy felénk inkább ez utóbbinak van hagyománya. Mi több, kultúrája. (Kultúra az, amit művelnek – velünk. És amit művelünk – egymással.)
Ahhoz azonban, hogy a hozzá való viszonyulásomat érthetőbbé tegyem, előbb tisztáznom kell a saját pozíciómat. Először is elfogult vagyok. Az Írótábor volt az utóbbi néhány évben az az esemény, amely lehetővé tette a számomra, hogy megnyilatkozhassak irodalmi kérdésekben is. Ez más intézményekben, a sajátos vajdasági magyar kínálatmenedzsmenti gyakorlatnak is köszönhetően, már jó ideje nem teljesen volt zökkenőmentes. A Kilátó és a VajdaságMA azok a nyilvánosság számára is követhető fórumok, ahol még közzé tudtam tenni észrevételeimet, ám az írótábor, a személyes találkozás funkciója nem teljesen azonos azzal, amit a médiamegjelenés biztosít: több is – élményben –, kevesebb is – hatásfokban.
Személyes érintettségemből (a megfosztottság érzetéből) kifolyólag akár nagyon hasonló is lehetne a véleményem a többi kiszorulóéhoz. Azonban ez még sincs teljesen így. Szépírónak már jó ideje nem tartom magam (elég csak rám nézni, miért), de egyre inkább gondolom magam politológusnak, s ilyetén az irodalomi életről és a kultúrpolitikáról releváns ismeretek birtokában megnyilatkozni képes köz- és szakírónak. Ezen szerepkörömből adódóan azonban már félő, hogy nem egészen esik egybe a véleményem a Magyarkanizsáról, ha nem is váratlanul – a közelmúlt politikai eseményei alapján erre azért lehetett számítani –, de kibeszéletlenül kiszorulók többségével. Ennek megvilágításához szükséges idecitálnom egy felénk nem kellően közismert politikaelméleti alapvetést: Mindenek előtt azért látom másként a dolgokat, mert vallom, hogy a kultúrpolitika is politika. Azaz a parsonsi meghatározás szerint: mindenkire kötelező érvénnyel bíró döntések meghozatalának néha elegáns és a köz által is elfogadott, de a legtöbbször irritáló és vitatandó eljárása. Ilyetén én a magyarkanizsai önkormányzat és a MNT e tárgyban meghozott döntését jogszerű (legitim), taktikailag konzekvens, ám stratégiailag ésszerűtlen (kontraproduktív), lépésnek gondolom. Olyan lépésnek, ami amely a vajdasági magyar politikai és kulturális játszmák sorába jól bele illik. Nem is a döntés maga, annak megszületési módja, hanem a rá vonatkozó reakciók az izgalmasak.
Egy másik, napjainkban újra felvirágozni látszó szerepminta a kiszorulók platformosodása. A média viszonyainak alakulása kapcsán volt szembetűnő, hogy a döntéshozói körtől távolabb kerülők a pluralizmusra és a demokratikus eljárás hiányára apellálva közösen próbáltak fellépni, s alternatív megnyilatkozási teret nyerni. Ezen megszólalási gyakorlat jegyében most az lenne a logikus, ha a teret vesztettek ismét kifejeznék egymás iránti szolidaritásukat. Így most az sem érhetne bennünket teljesen váratlanul, ha irodalmi életünk érték- és ízlésvilág tekintetében eddig két egymástól igen távol elhelyezkedő szerző, Dudás Károly és Végel László (és köreik) is azonos platformra kerülne az Írótábor idei megszervezésének körülményeit meg/elítélendő.
A probléma azonban annál jóval összetettebb, hogy egy ilyen szimpla matematikai egyenlettel meg lehessen jósolni az érintettek, s magukat érintettnek vélők várható viselkedését. Ha az eddigi mintázatot követnék a reakciók most is, akkor a Napló Kör éles hangú nyilatkozatban ítélné el történteket, s az Édes Otthon – ha nem maradt volna futó, egy nyári/választási kaland/félrelépés – vitriolos vezércikkben 'tenné helyre' a döntéshozókat. Ugyanakkor tartok tőle, hogy a vidékünkön is dúló kultúrkampf ideológia mélyáramainak felhajtóerejétől sodortatván ezt a fajta platformosodást már nem lesz képes be/elfogadni a közeg (A személyi és érték éllentétek felülírják a logikát, amely az elvi/demokratikus kiállásból kellene, következzen). Meg fog akadni a véleményvezérek torkán a gombóc. (Én bánnám a legkevésbé, ha ez a jóslatom tévesnek bizonyulna.)
Mindezt arra alapozom, hogy a kizárás technikáját szinte már művészi tökélyre fejlesztő és a bennfentes döntéshozatal minden érdemi politikai ellenőrzéstől mentes gyakorlatát (ezt manapság szakértőinek szokták volt nevezni) űző szereplők az egyik pillanatról a másikra hiteles, az elveikért áldozatot is vállaló demokratákként lettek kezelve a platformosodás logikája által vezérelve. Ilyetén az Írótábor melletti kiállás a politikai és az elvi platformosodás, a demokratikus döntéshozatal melletti lényegi és taktikai elköteleződés vízválasztójává válhat. És még az irodalomnál is fontosabb lehetne közös dolgainknak egy a személyes érdekektől nem eltorzított kitárgyalása. Ha erre nem leszünk képesek, akkor az irodalom csak annyiban lesz képes 'fontossá válni', amennyiben az Írótábor létrejöttekor is fontos volt, ahogyan akkoriban kalkuláltak és élhettek vele: mint valóság és/vagy politikapótlék. Az elmúlt 59. év talán arról is szólt, hogy lehet-e, s ha igen, miként lehet túllépni ezeken a kívülről adódott kereteken.
Pap (Peé) Tibor