Kilencvenhárom esztendővel ezelőtt, 1920. június 4-én, délután négy óra harminckét perckor írták alá a Magyarországot felszabdaló trianoni békeszerződést a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon-kastély folyosóján. Ez a történelmi dátum sokáig nem volt fontos itthon, az anyaországban, ma is sokan akadnak, akiknek semmi sem jut eszükbe Trianonról. A nemzeti összetartozás napjáról határozó jogszabály a kilencvenedik évforduló napján lépett hatályba, de a Fidesz–KDNP kezdeményezését többen kritizálják. Minek ünnepelni a gyásznapot, mondják egyesek, mások pedig a szomszédok érzékenységétől félnek. Azt gondolom, nem árt, ha emlékezünk a traumákra, és nem baj, hogy van egy nap, amely arra figyelmeztet, hogy nincs határon túli vagy anyaországi magyar, csak magyarok vannak, szétszóródva a nagyvilágban.

Talán az összetartozás napjánál is fontosabbak azok a változások, amelyek a hétköznapokban is bekövetkeztek az elmúlt három esztendőben. Egyértelmű sikertörténet, ami a nemzeti integráció területén történt – négyszázötvenezer ember kérte vissza a tőle vagy őseitől jogtalanul elvett magyar állampolgárságot, és közülük már háromszáznyolcvanezren le is tették az esküt. Az érdeklődés a magyar állampolgárság iránt töretlen, nem csökkenek a sorok a konzulátusokon, ezért kapacitásbővítésre van szükség – a közeljövőben Eszéken főkonzulátus, Marosvásárhelyen és Nagyváradon konzuli iroda nyílik.

Jó hír az is, hogy a kormány nem ellenséget, hanem partnert és lehetőséget lát az emigrációs magyarságban. A jobb kapcsolat érdekében újranyitjuk a főkonzulátust Torontóban, Melbourne-ben is lesz konzuli iroda, és már külföldön van az a negyvenhét ösztöndíjas, akik a Kőrösi Csoma Sándor-program keretében azért utaztak el Kanadába, az Egyesült Államokba, Venezuelába, Brazíliába, Argentínába, Dél-Afrikába, Ausztráliába, Izraelbe és több nyugat-európai országba, hogy segítsenek a diaszpórában élők nemzeti identitásának megerősítésében. A cél az, hogy kiépüljön a külhoni magyar közösségnek egy olyan intézményrendszere, amely az egyének és a közösségek integrációja révén hozzájárul a magyar önazonosság és a magyar nemzet összetartozásának erősítéséhez. Munkájukról már naponta több hírt olvashatunk a Nemzeti Regiszteren – ez utóbbi hely is azért jött létre, hogy virtuális otthont biztosítson azoknak, akiknek fontosak a magyar gyökereik.

A határokon kívül élők mellett az anyaországiakban is fontos tudatosítani az összetartozás gondolatát. Jó dolog, hogy ma már minden diáknak lehetősége van arra, hogy a középiskoláinak elvégzése előtt legalább egyszer eljusson a határon túli magyarokhoz, mert csak személyes élmények útján lehet valós képet alkotni a helyzetről – és nem utolsósorban őket már nehezebb lesz riogatni az „ideözönlő románokkal”. Komoly előrelépés, hogy egyre több sportág ismeri fel, hogy mindenki hasznára válik, ha Kárpát-medencében gondolkodnak, és ma már nem számít ritkaságnak az sem, ha kolozsvári humorista vagy kárpátaljai színész szórakoztatja a budapesti közönséget.

A nemzeti összetartozás napjáról döntő törvény indoklásában ezt állt: „a nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására”. Jó látni, hogy komolyan gondolták.

Lukács Csaba (Magyar Nemzet)