2010. szeptember 3. [14:49]
Búcsú

Szeptember elsején, a új tanévkezdés napján meghalt Utasi Csaba nyugalmazott egyetemi tanár, kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Halála nagy vesztesség a vajdasági oktatás, irodalom, egész kultúránk számára.
Utasi Csaba 1941. január 15-én született Vörösmarton, az általános iskolát szülőhelyén, a gimnáziumot (1959) Újvidéken végezte, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén diplomál (1963). Ezt követően a Forum Könyvkiadó szerkesztője (1965–1972), majd nyugdíjba vonulásáig 2005 a Magyar Tanszéken asszisztens – 1983-ban doktorál –, docens és egyetemi rendkívüli s rendes tanár, huszadik századi magyar, jugoszláviai magyar és világirodalmat tanított. Egy időben a Hungarológiai Intézet igazgatói és a Kar dékánhelyettesi posztját töltötte be, s 1972 és 1974 között az Új Symposion felelős szerkesztője. 1982-ben Híd-, 1983-ban Szenteleky-díjat kapott. Hat tanulmányokat, kritikákat és esszéket tartalmazó kötete (Tíz év után, 1974; Vonulni ha illőn, 1982; Vér és sebek, 1994; Csak emberek, 2000; Mindentől messze, 2002; Ráadás, 2007) és egy monográfiája (Irodalmunk és a Kalangya, 1984) jelent meg.
*
Annak ellenére, hogy Utasi Csaba nem tartozott sem a közéletben különösképpen nyüzsgő, sem a sűrűn publikáló írók közé, irodalmi, elsősorban kritikusi és tanulmányírói munkássága rendkívüli jelentőségű. Számomra, s tudom több író számára is évtizedeken át ő volt itt „a” kritikus, az a biztos pont, a mérce, akinek szavára, mert kivételes esztétikai érzékenységgel és szilárd erkölcsi magatartással rendelkezett, feltétlenül figyelni kellett.
Majd harminc évvel ezelőtt, kritikánkról készült tévéműsorban mondta Utasi, szerinte a kritikusnak „tiszta karakterre és erkölcsi függetlenségre van szüksége”, így tehet eleget annak az etikai parancsnak, amely „egy-egy mű olvastán kialakul benne”, s melyről számot kíván adni. Így elégítheti ki az önkifejezés kényszere diktálta elementáris igényt, amely minden alkotóban, következésképpen a kritikusban is működik, s amely az ő esetében a magába szállás lehetőségét jelentette. Számára a kritika lelkiismereti kérdés volt, aminek úgy próbált megfelelni, hogy előbb megkereste „azokat az elemeket, mozzanatokat, amelyek esztétikai érvényességet, hitelt biztosítanak – vagy nem biztosítanak – egy-egy műnek”, mert amíg ezt nem tisztázta, addig nem érdekelte, „miféle eszmei, etikai vagy lélektani tanulságok sűrűsödnek a szövegben”. Őt mindenekelőtt a művek esztétikai hírértéke szólította meg, s ha ez megtörtént, akkor kezdett kutakodni a mögöttes tartalmak után. Csak akkor fogalmazhatta meg a maga pontos és igényes módján észrevételeit, adhatott hangot kételyeinek, melyeknek metszeniük kell a mű világát. Ezért érezte a kritika írását „felszabadító, de egyszersmind nyomorult és rettenetes foglalatosságnak, sőt foglalkozásnak, amit „bizonyosfajta idealizmus nélkül nem is lehetne csinálni”. Komplexkritikát művelt, ehhez kiindulópontnak a művek esztétikai értékét kereste, hogy azután minden más vonatkozást is figyelembe vehessen annak érdekében, kiderüljék a számára legfontosabb, hogy a szerző a műben és a maga idejében jelen van-e. Ilyen eljárással és elvárással írta kritikáit Utasi Csaba, kerülve a mellébeszélést, a másról, mint a műről való beszélést vagy azt a parcialitást, amelynek az egész látszatát kellett volna keltenie. Tisztában volt a kritika és a kritikus esendőségével, viszonylagosságával, de hittel vallotta, ahogy egyik könyvének címe is utal rá, hogy vonulni csak illőn szabad. Magunkhoz és a vállalt feladathoz képest, mert „nemcsak írni kell, hanem valamiért írni”. Ezt viszont csak olyan felelősséggel lehet, sőt, szabad, ahogy Utasi Csaba tette, s ahogy kritikái mellett oktatóként is, emberként is példaadóan bizonyította.
Gerold László