2010. augusztus 31. [23:22]
Csengetnek

A gyerekek jelentős részének nem jelent lelki terhet a tanévkezdés, többségük várakozásokkal várja az iskolába indulást - mondta a tanévkezdés kapcsán adott egyik interjújában Ranschburg Jenő ismert magyar gyermekpszichológus. Hadd tegyem hozzá: a felnőttek jelentős része is várakozásokkal várja az iskolába indulást. Egyik részünk azért, mert a családunk is érintett e nagy eseményben, másik részünk meg azért, mert lelkesen szurkol a gyerekeknek, és együttérzéssel szemléli a picinyek számára oly nagy kihívásokat jelentő helyzeteket.
A felnőtt ésszel gondolkodó ember itthon, Bácskában és Bánátban azon is elmereng, hogy mi lesz a közoktatásunk alakulásával, mi lesz a magyar elsősök nélkül maradó iskoláinkkal és a gyerekek híján munka nélkül maradó tanárainkkal? Személy szerint még azon is, hogy a zombori gimnázium miért kezdi az új tanévet magyar elsősök nélkül, s azok, akik megtölthették volna a padokat itt – ahol egykoron 30-35 elsős ült a magyar osztály számára tartalékolt legnagyobb tanteremben -, vajon Szabadkára és Zentára mentek-e (merthogy valaki azt mondta, a tehetséggondozók jobbak mint az „egyszerű” gimnáziumok)…
Hogy egy fiatal élete hogyan alakul, a körülmények is befolyásolják. Nem ugyanaz helyben tanulni, utazó diák lenni, kollégiumban lakni, szórványban élni. A környezeti ingerek eltérőek, hatásuk is eltérő lehet. Az iskolai oktatás és nevelés lényegét tekintve mégis az az alapkérdés, hogy a felnövő nemzedék az ismeretanyag elsajátításán túl képessé válik-e a problémamegoldásra, az összefüggések felfedezésére, a rendelkezésre álló ismeretek alapján új tartalmak létrehozására, és képes lesz-e elébe menni az élet kihívásainak, felnőttként meg tud-e küzdeni azzal, amit az élet elébe hoz? A kérdésekre adható pozitív választ várjuk el minden nemzedéktől, s minden nemzedék ezt várja el önmagától: hogy valamilyen szinten megváltsa a világot, mássá, jobbá tegye. Az egyén meg önmagától azt, hogy a mássá-jobbá-tevési folyamatban érezhető nyomot hagyjon.
Itt forgatok a kezemben egy könyvet az élet e nagy kérdéseiről, Hankiss Elemér – Heltai Péter szerzőpáros Te rongyos élet… című könyvét, amely a mai magyar(országi) társadalom tükrét tárja elénk az által, hogy benne csaknem nyolcvan kiemelkedő szakember (tanár, színész, diplomata, vállalkozó, író, újságíró…) vall az életcéljairól és az élet értelméről, s az életcélokkal és életstratégiákkal kapcsolatban megfogalmazott öt kérdésre adható személyes válaszokon elmerengve jut el az örök törvényszerűség megfogalmazásáig, hogy az élet értelme maga a küzdelem, és akkor élünk igazán, ha a céljaink beteljesüléséért folytatott küzdelmünkkel nyomot hagyunk a világra, s hozzáteszünk egy kicsit a pozitív folyamatokhoz. Az ember tragédiájából származó madáchi idézet itt ki nem hagyható: „A cél a halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.” Mégis, túl steril lenne ez az idézet, ha nem tennénk hozzá azt a tartalmat, amit a kötetben mindenki érintett, s amit – ha válaszolnánk a feltett kérdésekre – feltehetően senki sem hagyna ki a saját életéről való merengésben: hogy képessé vált-e a család általi védettséget, a szülőktől kapott támogást visszaadni a saját gyerekeinek? Ez a kérdés pedig már úgy szól, mint az ébresztőcsengő: mellbevág, felelősséget ébreszt, és most, a tanévkezdés viszonylatában vádol is. Mert nyilvánvaló, hogy kisebbségi létünkben fogyásunkkal és annak ellenpontjaként a tömbbe való meneküléseinkkel, s egyéb rossz döntéseinkkel hatottunk az utánunk jövők életterére, az ő küzdőterükre, és távlatilag az egész közösségre.
Ezért, ha a gyerekek jelentős része számára nem is jelent lelki terhet a tanévkezdés, az osztályok számának és az osztálylétszámoknak a csappanásáról szóló adatok kisebbségi közösségünk felnőtt világában igenis kell, hogy terheljék a lelkeket, és gondolkodásra késztessenek. Vajon hova jutunk a lemondás stratégiájával, illetve, kellően támogatjuk-e a magyar osztályok megtartásáért küzdő embereket?
Friedrich Anna