2010. augusztus 31. [10:39]
Vörösvonal

Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálja a kormány, de folyton-folyvást izgalomban tart bennünket. Most például azért izgulunk, hogy sikerül-e kompromisszumot kötnie a vezető nyugati országokkal az ENSZ-kögyűlés elé terjesztett Koszovó-határozat ügyében?
Pillanatnyilag ez a kérdések kérdése, legalább is a közszolgálati tévé híradójából ítélve. Sokkal, de sokkal fontosabb, mint az idei gabonatermés, a külkereskedelmi deficit, az infláció, a munkanélküliség és a Partizan focicsapatának BL-es szereplése együttvéve. Erről nyilatkozik az államelnök, a kormányfő, a tárcavezetők egész sora - mindenki, aki csak számít pozíciós és oppozíciós sorokban.
Mármint arról, hogy mi legyen a sorsa a sokat emlegetett rezolúciónak, kihagyják-e belőle azokat a kitételeket, amelyek sértik a nyugatiak érzékenységét? Elsősorban azt a követelést, hogy tárgyalják újra Koszovó jövőbeni jogállását.
Mint tudjuk, a balkáni történelmet csak futólag ismerő és a nemzetközi jogban járatlan nyugati politikusok arra a különös álláspontra helyezkedtek, hogy Koszovó státusa elintézett tény, arról már nincs mit tárgyalni. Annál inkább az ott élők helyzetéről, az áramellátásról, a határátjárókról, Belgrád és Pristina együttműködéséről.
Mi viszont igazunk biztos tudatában azt hajtogatjuk, hogy nono, nem oda Buda! A státuskérdés igenis továbbra is nyitva van, legalább is részünkről. Koszovó juszt is a miénk, slusszpassz, erről nem nyitunk vitát.
A mienk volt és a miénk lesz, az idők végezetéig. A kisebbségi albánok legfeljebb átmenetileg bitorolhatják, mondjuk négy-ötszáz évig.
Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén.
Hogy a téma szünet nélkül napirenden van Belgrádban, erről a külügyminisztériumban felélénkült vendégforgalom is tanúskodik. A befolyásos hatalmak diplomáciai vezetői egymásnak adják a kilincset: alig hogy búcsút vett a fővárostól Guido Westerwelle német külügyminiszter, már készítik a vörös szőnyeget kollegájának, a brit William Hageu-nek.
Közben diplomáciai különmegbízottaink is már csomagolnak: ők Brüsszelben és Washingtonban fognak tárgyalni a sorsfordító kiegyezésről.
Mint vezető tisztségviselőink eddig számtalanszor hangoztatták: a kormány a végsőkig rugalmasan kezeli a kérdést, és hajlandó a legmesszebbre is elmenni a kompromisszumkeresésben.
Pontosabban: egészen addig a bizonyos Vörös Vonalig.
A Vörös Vonal azonban számunkra szent és sérthetetlen, mint hívőknek a biblia, vagy mint pártagoknak a kongresszusi határozat.
Ha jól értelmezem a vezetői nyilatkozatokat, eme vonalat akkor se fogjuk átlépni, ha a NATO újra bombáz bennünket, vagy ha gyökerén kell tengődnünk, mint a Vozsd idején.
De hogy hol húzódik ez a famózus Vörös Vonal, amit semmi áron sem fogunk átlépni, azt pontosan csak az állami csúcsvezetőség tudja, és senkinek sem árulja el. A köznéppel valószínűleg azért nem közlik, nehogy kiszivárogjon a dolog, és a külföldi partnerek megzsarolják küldötteinket.
Mivel azonban az eddigi tárgyalásokon eléggé világosan kiderült, hogy a külföldieknek is megvan a maguk vörös vonala, amit ők szintén nem hajlandók megszegni, ezért fölöttébb érdekes lesz kivárni, hogyan születik majd ebből kompromisszum?
Ugyanígy titok fedi, hogy különmegbízottaink milyen javaslatokkal mennek Brüsszelbe és Washingtonban? Mit tudunk még felkínálni a válogatós koszovói szeparatistáknak, amit nem fognak glatt elutasítani?
Az elmúlt évtizedekre visszatekintve eddig csak azzal az autonómiával voltak úgy-ahogy megelégedve, amit az 1974-es jugó alkotmány kínált nekik, de rögtön fellázadtak, amint az egységes Szerbia megteremtője, Slobo elvtárs őket is a gondoskodó központi szerb hatalom oltalmába helyezte. Nem tetszett nekik Vuk Draskovic ajánlata sem, mely szerint többet kaptak volna az autonómiánál, de kevesebbet a függetlenségnél.
A válaszuk az volt, hogy ők maguk megszavazták a függetlenséget, és azóta fütyülnek az autonómiára meg Belgrádra is. S ami a legtragikusabb, nyomban elismerték őket a legnagyobb nyugati hatalmak - melyeknél történelmi érveink hogy, hogy nem, a mai napig süket fülekre találnak.
A Vörös Vonal körüli gubanc nem azért okoz annyi főfájást a kormánynak, mert a miniszterek mindegyike arról álmodozna, hogy milyen szép lenne visszakapni Koszovót! Ahol rögtön venne egy szép placcot a gračanicai kolostor közelében, hogy hétvégi házat építsen a családnak. Tudnék tippelni, hogy ki az, aki menten lemondana a déli tartományról, ha mondjuk a Nyugat egy kiadós összeggel tömné meg a krónikusan pangó államkasszát.
Az igazi gond az, hogy a hatalmi koalíció pártjai a legutóbbi választásokon könnyelműen megígérték, hogy „Koszovó is, Európa is”, és egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a legközelebbi voksoláskor be kell majd ismerniük: se ez, se az nem jött be.
Miközben az ellenzék szorgalmasan strigulázza a ballépéseiket, és neadjisten, hogy még a vonalat is átlépjék, mert akkor itt a hatalomvesztés tragédiája!
További probléma, hogy diplomáciánk fáradozásának köszönhetően egy csomó el nem kötelezett országot sikerült bepalizni…, bocsánat, meggyőzni érveink helyénvalóságáról, akik el is utasították Koszovó elismerését. Az lenne aztán a blama, ha közben mi átlépnénk a Vörös Vonalat, és akár hallgatólagosan is elismernénk őket!
Legnagyobb támogatóinkról, az orosz testvérekről meg a kínai elvtársakról nem is beszélve! Akiket egyenesen vérig sértenénk egy ilyen felelőtlen lépéssel, otthagyva őket a sza…, vagyis a szamárpadban.
Ez tehát a Vörös Vonal kelepcéje, hogy ilyen csúnya képzavarral éljek. Mi pedig együtt izgulunk a kormánnyal, hogy miként mászik ki belőle.
Nem baj, addig se gondolok arra, hogy már megint nem fizettem be a villanyszámlát, és nem tudom, miből veszem meg a télirevalót.
J. Garai Béla