Portéka
Író a történelemben
Betűméret:             

A könyvhéten Hallgatni akarok címmel „új”, mert eddig publikálatlan kötete jelent meg Márai Sándornak. Hogy ez valóban az Egy polgár vallomásainak harmadik kötete lenne, amit Márai, mint naplójából tudni, feltétlenül szeretett volna megírni, hogy ezzel mintegy lezárja a magyar polgárság történetének regényfolyamát, vagy netán az életmű más műveihez kapcsolható szövegről van szó, ebben a pillanatban, amikor az izgalmas olvasmány egy szegmenséről próbálok beszámolni, számomra éppen úgy kevésbé lényeges, mint az, hogy az író véleményét tíz, történelmileg sorsdöntő évről a történelem elfogadja, vállalja-e. Ennél sokkal jobban érdekel, hogyan látja Márai Sándor az író és az irodalom helyét és szerepét abban az egy évtizednyi időben, melynek kezdete Hitler bécsi bevonulásának napja, a történelemben Anschlussként jegyzett esemény, vége pedig Rákosiék hatalomátvétele tíz évvel később, ami többek között a magyar polgárság és a polgári műveltség felszámolását jelentette.

Erről írta személyes jellegű, de tagadhatatlanul országos és nemzeti figyelmet érdemlő sorait a magyar polgárság írójaként számon tartott Márai Sándor. Azért, mert polgárként is, íróként is szükségét érezte a nevezett tíz évről leírni, közzétenni azt, amit gondolt, átélt. Holott, ahogy a szöveg (inkább traktátus, mint regény) címmé tett első mondatából tudni, inkább hallgatni akart. De nem tehette, mert – idézem – „megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni”. Ezért tartotta fontosnak „elmondani, mi történt a polgári műveltséggel”, attól kezdve, hogy a náci vezér ellenállás, sőt nem kis rokonszenvtől kísérve elfoglalta Bécset, s összeomlott „sok minden, ami a régi Európából megmaradt”. Természetesen szó esik, óhatatlanul is, a magyar történelmi előzményekről az előző világháború befejezésétől, a magyar nacionalizmus burjánzásáról, a soha aktuálisabb zsidógyűlöletről, a Trianon után elvett területek visszahódításáról, a bolsevizmus térhódításáról. Mindarról, ami politika volt, s amit a történelem számon tart.

De minderről Márai íróként beszél.

Már műve legelején felmerül benne: kell-e s kinek írni? Van-e olyan közeg, amely kíváncsi lenne az író szavára, aki teljes hivatástudattal gondolta, hogy „egy nemzet számára” ír. Holott az igazság az volt, mint mindig előtte és azóta, hogy az írónak örülnie kell, ha olvasóinak egy kis tábora létezik. Ha „egy kis nemzet életében tíz-tizenötezer olyan olvasó (van), aki hajlandó önként vagy rábeszélés árán pénzt áldozni a nemzet irodalmára”, ami az író számára „nem csekély segítség”, véli a kor, ha nem is legnépszerűbb, de mindenképpen egyik legjelentősebb prózaírója. Hogy kételyei voltak az írás értelmét illetően, s ez épp akkor merült fel benne, amikor az európai történelem egyik leggyászosabb időszaka kezdődött, cseppet sem véletlen, mert úgy érezte, joggal, amit az utókor napjainkig igazol, hogy ha megszűnik – a mi esetünkben azt mondanánk, ha nincs, mert talán nem is alakult ki, vagy ha igen, akkor mennyiségileg jelentéktelen – a polgárság, azt a kultúra s ezen belül az irodalom sínyli meg. Az a kultúra, az az irodalom ugyanis, amelyet nem a műveltség iránti elementáris igény, vágy, hanem bármilyen más felbuzdulás éltet, lett légyen az bármilyen „fájdalmas igazságtalanságból feljajduló panasz”, ha akár politikusi, akár közírói szólammá süllyed, irodalomként „üzletiesen tányérozó” mutatvánnyá silányul. Éppen azzá, amit a szükséges művészeti többlettel rendelkező igazi irodalom sohasem engedhet meg magának. Ezt csak az a rossz, a közepes vagy tehetségtelen ripacs nem látja, aki úgy véli, ki kell használnia a számára „sikert és tapsokat” hozó pillanatot, amikor az „ámokfutó társadalom szemét valamilyen sárga köd borította el”, amit természetesen afféle felső, állami vagy egyházi áldás is dédelget. Ha viszont az írónak, aki se közepes, se tehetségtelen ripacs, hallgatnia kell arról, ami éppen akkor az őt körülvevő világban történik, és másról ír – mint Márai tette 1938-ban, amikor remek Casanova-regényén dolgozott –, gondolataiban akkor sem szabadulhat a pillanat hozta aktualitásoktól. Miközben íróként Casanova története foglalkoztatta, nem felejthette el, hogy „néhány száz kilométerrel arrébb, nyugatra a budai hegyek mögött, Hitler most vonul be Bécsbe”. Ha mindezt talán abban a percben nem is látta olyan világosan, mint később, amikor emigrációban papírra vette a most poszthumuszként megjelent sorokat, de miközben napi sétáinak színhelyéről a Bástyasétányról nézte a régi budai házakat, melyekben „polgárok éltek”, köztük ő is, óvatosan őrizve bútoraikat, modorukat, életformájukat, talán radarszerű belső érzékeléssel gyanította, hogy mindez „e napon kezd feloldódni, bomlani, amorf lesz, ahogy a vegyészek mondják, mert erre a szilárd anyagra olyan erők hatnak, amelyeknek az anyag nem tud többé ellenállni”.

Ezekről a romboló erőkről ír ebben a könyvében Márai Sándor, aki sohasem feledkezik meg arról, hogy ember mellett íróként is jelen van, jelen kell lennie abban a világban, ahol él.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban