A cím nem meteorológiai csodára utal, hanem arra színi direktori pályázatra, amit Venczel Valentin nyújtott be, s amit – ahogy erről a sajtóból értesültünk – a pályázatban érdekelt Újvidéki Színház igazgató bizottsága (igaz, nem elsőre, csak némi kitérő után másodjára) és az MNT kulturális bizottsága is támogatott. Ezt, megismervén a nevezett beadványt (elnézést, hogy félévszázados kritikai tevékenységem alapján erre bátorkodtam, de talán nem illetéktelenül tettem) igencsak csodálkozva vettem tudomásul. A támogatást szakmai szempontból teljesen elhibázottnak tartom, mert Venczel Valentin pályázati anyaga totális tájékozatlanságról tanúskodik – lila köd! –, ami alapján nem nehéz megállapítani: a jelölt alkalmatlan arra, hogy vezesse az Újvidéki Színházat. Nem elfogadni, hanem elutasítani kellett volna és – talán még nem késő – kellene. Erre legalább három igen nyomós ok van. A jelölt nem ismeri a jelenlegi vajdasági magyar színházi struktúrát, nem rendelkezik kellő ismeretekkel az Újvidéki Színházról, előadásairól, működéséről, társulatáról és művészi irányvételéről, s nem kínál elfogadható programot sem, mert amit annak tekinthetnénk, az is tájékozatlanságról árulkodik, program helyett megengedhetetlenül inszinuál, a vádaskodás még nem tekinthető koncepciónak.

Nézzük sorjában!

Miközben kifogásolja a színház „elitista” magatartását, noha ez „kimagasló szakmai, művészeti eredményekkel járt”, és a népszínházi modellt részesítené előnyben, megfeledkezik arról, mert nem tudja, hogy milyen a jelenlegi vajdasági magyar színházi struktúra. Van jól teljesítő népszínházunk, van kísérleti jellegű avantgárd színházunk, a Kosztolányi, s van (szék)városi művészszínházunk, az újvidéki (s most indult el a kiteljesedés útján Zentán egy körzeti igényeket kielégítő kamaraszínház). A megnevezések nem minőségi megkülönböztetést, hanem különböző formákat, profilokat jelentenek, melyek egymást kiegészítve együtt képezik színjátszásunk szerves egészét. Ezen kívül: a kárhoztatott elitista színház fogalma nemcsak elavult, a komcsi rendszer egyik lejáratott szitokszava volt (l. a gimnáziumok esetét!), hanem olyan jelző is, amiről semmilyen színházi forma nem mondhat le, mert az elit, s a belőle képzett elitizmus minőséget jelent (l. Idegen szavak szótára!). Még a tekintetben is, amely felé Venczel szerint az Újvidéki Színháznak az eddiginél jobban fordulnia kell, a szórakoztatás irányába. Újabb adalék tájékozatlanságáról: a színház műsorán levő musicalek művészi jellegük mellett (l. a színház díjait!) igazi szórakoztató színházként épülnek be a repertoárba (céljatévesztett a zenés darabok szorgalmazása), és aratnak osztatlan szakmai meg közönségsikert.

Ha a fentiek a direktorjelölt alulinformáltságára utalnak, akkor az, amit a társulatról és a színház vezetéséről ír, egyértelműen megalapozatlan vádaskodásnak tekinthető. Elismeri ugyan, hogy az „újvidéki Magyar Színház (ilyen nevű intézmény nincs!) „az egész Magyar (!) nyelvterület egyik legjobb színháza”, s hogy repertoárja „műfaji és tartalmi vonatkozásban egyaránt” változatos, de ugyanakkor „egy bizonyos hermetizmus” (még jó, hogy nem kettő!) jellemzi, ami megnehezíti a „közönség által történő befogadást és a szakmai megértést”. Úgy látszik, Venczel még nem hallott arról, hogy minden színház műsorán vannak olyan előadások, melyeket a közönség inkább vagy kevésbé preferál, ahogy arról sem, hogy a szakmai megértés sehol sohasem egyöntetű; de hogy kiábrándítsam: ebben az esetben igen ritka a nagyobb eltérés, amit az, akinek erről nincsenek személyes ismeretei, nem tudhat. Az eddigiekhez hasonlóan könnyen cáfolható az a vád is, miszerint szereposztás tekintetében aggályos diszkrimináció tapasztalható, aminek következtében egyesek, de kivált a fiatalabb színészek nem kapnak megfelelő feladatokat. Ha ismerné az előadások szereposztását, ilyesmit nem állítana, akkor sem, ha vannak okkal, ok nélkül elégedetlenek, ami természetes. Ha lennének kellő ismeretei, tudná, hány fiatal színész kapott, kap igen jelentős szerepet. Ha pedig arra célozna, hogy rosszak a belső viszonyok (megnyugtatom, nem rosszabbak, mint bárhol másutt, sőt), akkor én inkább azoknak a rendezőknek hiszek, akik kivétel nélkül dicsérik a társulat példás kollektív szellemét, lelkesedését, amiért többek között szeretnek itt dolgozni. Ha már a vendégrendezőkről esett szó, nem igaz, hogy meghívásuk „mögött nem mindig látszik a meghívás esztétikai, művészeti, filozófiai” indokoltsága. Hogy a meghívás miértje nem jelent eleve sikert, azt egy színházi embernek illene tudnia. Az viszont, hogy a rendezők felkérése a színház arculatának, profiljának elmosódását jelentené, nem csak vád, hanem hazugság is. Kritikusként állítom: az Újvidéki Színház rendelkezik jól elképzelt, jó irányt mutató, évadokra előre tervezett művészi irányultsággal, amin egy ideig, míg ez indokolt, bűn lenne változtatni. Hogy Venczel Valentin mit ért „irracionális hierarchián”, ami „az előadásokra is kicsapódott”, s változtatandó vezetői stíluson, ami „gondolati kizárólagosság”-ot eredményez, és hogy miféle szakmai megítélés folytán észlelhető a társulatban „az új gondolatokkal és formai megoldásokkal szembeni fenntartás, elzárkózás”, nem tudom. De színészként, ha jártas a színháztörténetben, tudnia kell, hogy a színház nem demokratikus intézmény, mindig ott van jó színház, ahol határozott, magas művészi igényt preferáló vezető áll a színház élén, tetszik ez valakinek vagy nem. És az Újvidéki Színház esetében ez a tendencia az utóbbi bő évtizedben, Vicsek Károly és László Sándor igazgatása, ill. Gyarmati Kata dramaturgi, művészeti vezetői, majd megbízott igazgatói tevékenysége alatt teljes mértékben beigazolódott. Személy szerint ezért is furcsálltam, hogy valaki igazgató akar lenni ott, amiről alapvető lokális ismertekkel nem rendelkezik, sőt színházvezetői elképzelései sincsenek. Ezt enyhén szólva erkölcstelenségnek, szélhámiának tartom. Mert Venczel Valentinnak, ahogy „programjából” látszik, semmilyen épkézláb elképzelése nincs. Szép, hogy a színház „tevékenységének bővítését” szorgalmazná. Csakhogy bábszínház nem illik be a színház profiljába – kiváló lenne, ha Venczel létrehozna és sikerrel működtetne Újvidéken egy magyar bábszínházat –, beleillik viszont a szép múltú Színes szilánkok, amely a színjátszás iránt érdeklődő diákokat tömöríti, akik többször is pótszékes nézőtér előtt szerepelnek, s akiket a pályázó meg sem említ. Ugyancsak alulinformáltságra utal a bánáti tájolás kérdése. A színház, a két szabadkaihoz hasonlóan, néhány éve, az MNT jól elképzelt programja és hathatós segítségével, évadonként a Bánságban (is) többször vendégjátszik. A pályázó olyasmit sürget, ami már létezik, s teszi ezt anélkül, hogy ismerné a tájolás anyagi vonatkozásait. De a magyarországi viszonyokat sem ismerheti, ha azt gondolja, hogy Pesten bérletben működtethető lenne hosszabb ideig egy leányvállalat, amely busásan jövedelmezne, ezt egri színészként tudhatná, akárcsak azt is, hogy az Újvidéki Színház előadásai Pesten (és másutt is!) több-kevesebb rendszerességgel előfordulnak.

Végezetül: Venczel Valentin programja több sebből vérzik. Nem ismeri a vajdasági színházi helyzetet, sem az Újvidéki Színház működését, művészi eredményeit, következésképpen nem várható el tőle, hogy folytatni tudná az évek óta kialakult, sikeres műsorpolitikát. Perspektívát ígérő programot nem kínál, amit javasol, az vagy már megvalósult, vagy célját tévesztett; megengedhetetlen módon alaptalanul vádaskodik. Ergo: aki ilyen „programot” nyújt be, alkalmatlan egy kiválóan működő színház vezetésére. Fogadjuk el, hogy – amint a sajtóközleményből tudjuk – Venczel Valentin pályázata jogilag elfogadható (bár ezzel kapcsolatban is lenne némi észrevétel), viszont szakmai szempontból teljes mértékben elfogadhatatlan. Támogatás helyett – a színház érdekében – talán okosabb lett volna, kérni a pályázat megsemmisítését és szorgalmazni új pályázat kiírását.

Gerold László