Ahogy közhely az, miszerint a színházi előadásban elhangzó szónak cselekvés értéke van, tett helyett tett, hasonlóképpen igaz, jóllehet szintén közhely, hogy az előadás látvány elemei, a díszlet, teljes egészében vagy részleteiben, illetve egy-egy kellék is egyetlen szó nélkül, némán „beszél”. Így, a funkciók kölcsönös átvállalásától, hogy a szó cselekvésként hat, a díszlet pedig megszólal, szervesül egységes egésszé egy előadás.

Most erről szeretnék írni a számomra legérdekesebb nyári színházi élmény, a szegedi szabadtéri óriásszínpadon bemutatott – tévéközvetítésben látott – István, a király című rockopera egyetlen részlete kapcsán. Az Alföldi Róbert rendezte előadás részben éppen a rendező személye és a vele történt politikai játék folytán, ahogy erről mindannyian olvastunk, hallottunk, részben pedig a sajátos rendezői olvasat folytán heteken át izgalmas témája volt a magyarországi köz- és szaksajtónak, s ilyetén nem is lenne érdektelen foglalkozni vele. Lenne is mit mondani, mind az előadásról, mind pedig a körülötte zajló véleményháborúról, akárcsak az Alföldi körüli hercehurcáról, de ezúttal mégis inkább arról szeretnék írni, amit fentebb, jegyzetem bevezetőjében már említettem. Nevezetesen arról a kifejezetten színházi kérdésről, hogyan szólal meg az előadás díszlete. Miképp képes egy holt elem szónál is, dalnál is többet mondani.

Hogy erre sor kerüljön, elengedhetetlenül szükség van olyan szuverén olvasatra, amilyen Alföldi Róberté, amely nyomán a harminc évvel ezelőtt bemutatott, s azóta kultikus művé vált rockoperát érdemes, indokolt ma színpadra állítani.

A Szörényi-Bródy szerzőpáros jegyezte történelmi tárgyú dalmű az ősbemutató idején 1983-ban merész tett volt. A sorok között érződött, hogy az István–Koppány konfliktus rejtetten a Nagy–Kádár ellentéteteket tematizálta. Ez idővel, a magyar társadalmi, belpolitikai viszonyok változása során, halványult, sőt el is tűnt, ugyanaz történt vele, ami a magyar történelemből vett más zenés alkotásokkal, filmekkel történt: kisajátította az új nemzeti romantika, ami olykor szélsőjobbos allűröket vett/vesz fel. Nem alaptalan az a megjegyzés, miszerint államalapító királyunkról készült rockopera nemzeti giccs lett. Mert, fájdalom, így igaz.

Az viszont várható volt, hogy Alföldi a történetet másként olvassa, és fogja interpretálni. Így is történt. Az ő olvasatában a darab inkább a nemzetről szól, mint a múlt és a jelen szempontjából kiemelt helyzetbe hozott személyi konfliktusokról, bár ezt a mozzanatot az előadás nem eliminálhatja. És az, hogy a szegedi változat igazi főszereplője a nemzet, éppen a díszlet által jut kifejezésre. Nevezetesen a Dóm előtti tágas teret kitöltő óriási korona által, amely az előadás folyamán is játszik, de igazi funkcióját a zárójelenetben tölti be. Ekkor már egyértelműen nem a történelmi múltra utaló illusztrációja, hanem a jelenre utaló szereplője az előadásnak. Amikor akár az országot is jelképező színpadot belakó statisztéria a korona alá húzódik (szorul, menekül?), akkor ez a központi látványelem azzal, hogy egybezárja a tömeget, sajátos szimbolikus jelentést kap. Ebben a pillanatban az előadás azt a kérdést szegezi a néző mellének, pontosabban talán eszének: mi a teendő, mi a helyes? Vállalni az egybezárást, az elzárkózást, vagy kitörni a szűkös nemzeti keretek közül és integrálódni egy szélesebb közösségbe, mondjuk Európába? Hogy ez nem a műre erőltetett afféle rendezői okoskodás, eltúlzott aktualitás, azt mind a Szent István-i múlt, mind pedig napjaink országos dilemmája egyaránt alátámasztja. Annak tanulsága, hogy az előadás nem ragad le a múltban, illetve hogy a jelen számára sorsdöntő kérdést fogalmaz meg, melyre válaszolni nem akar, lévén hogy nem ez a dolga, de ugyanakkor összeköti a történelmet és a jelent, ami arra utal, hogy a kérdés: külön vagy másokkal együtt ősi magyar probléma, amit talán ideje lenne most már évszázadok múltán megoldani.

Mivel magától kínálkozik az alkalom, nem tehetem meg, hogy hallgassak arról, ami évek során rögeszmémmé vált, de ami csak elvétve valósul meg. Hogy előadásról ne úgy beszéljünk, ahogy egy elolvasott regényről beszélünk. Miközben valakivel az előadás tartalmát szeretnénk ismertetni, élménybeszámolót tartunk, akkor ne feledkezzünk meg az előadás nonverbális összetevőiről, amelyek olykor többet mondanak el annál, ami szavakkal elmondható. Ezúttal a korona szerepbe hozása erre nyújtott alkalmat, mutatott követendő példát.

Gerold László