Portéka
Alföldi

Az utóbbi fél évtized magyar(országi) színházi életének talán legnagyobb érdeklődést kiváltó, pro és kontra vélemények kereszttüzébe került szereplője Alföldi Róbert volt és részben maradt is. Kezdve attól, hogy 2008-ban kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójának, majd folytatva azzal, hogy az idén a regnáló kultúrpolitikai hatalom nem hosszabbította a mandátumát (Alföldi helyett, nem szakmai, hanem elsősorban politikai szempontból megfelelőbb Vidnyászky Attilát bízták meg a Nemzeti vezetésével), s azzal, hogy a szegedi Dóm téren Alföldi rendezésében volt látható a politikai jobboldal részéről támadott nemzeti musical, az István, a király, amihez ráadásként jelent meg a kritikus Csáki Judit Alföldi színháza című, egyszerre kordokumentum és példás színháztörténeti könyve, mindezt zárva, de nem befejezve, Alföldi Vígszínházban rendezett Danton halálával, ami – mint minden rendezése – provokatív, egyfelől a hatalom számára, másfelől pedig mert azt a színházat testesíti meg, amely nem állít, hanem „kérdez, tűnődik, dilemmázik, megmutat, fölvet”, ahogy a kritikus írja. S így lesz a színház az a hely, „ahol mindig történik valami. Lehet lelkesedni vagy fanyalogni egy-egy program után – de a következőn megint ott »kell« lenni (…), ahol nyitottság és kíváncsiság honol; extravagancia és túlkapás, berögzült ízlésvilágok óvatos vagy brutális tágítása (…), ahol olyan kérdések téteknek föl, amelyek itt lebegnek a levegőben (…), ahol el- és meggondoltatják a befogadót”.

És Alföldi Róbert ilyen Nemzeti Színházat teremtett. Mert sikerült a „hellyé válás” útján elindított elképzelését évadról évadra egyre inkább megvalósítania. Ahogy Nánay István írta a Nemzeti Színház egyik legsikerültebb, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból című előadása után, a néző érezte, hogy „a történet nem(csak) bajor, hanem magyar, ez a mentalitás nem a háború utáni múlt sajátja, hanem máig virulens, mindehhez mindenkinek köze van, mindez közöttünk történik nap mint nap”. Mert nem úgy csinált közönségbarát színházat (micsoda buta fogalom!), hogy – Georges Banu kifejezésével élve – felvizezett whiskyt kínált, hanem valódi nézőközönséget teremtett, melyben mindenki felismerhette, hogy olyan problémákat vetnek fel, amelyek elsőre talán nehezen érthetőek is vagy furcsák, de felvetésük hiteles, mert, ahogy a Csáki-könyvben levő egyik kommentárjában maga Alföldi fogalmaz: „Szóval, mi csak dolgoztunk, miközben itt éltünk, ebben az országban. És mindent, ami itt történik, azt éltük mi is, nem színházcsinálóként, hanem állampolgárként. Ha beszéltünk – és sokat beszéltünk –, akkor erről beszéltünk. Magunkról. És ezt értették a nézők is, hiszen róluk is beszéltünk”.

Magyarán: miközben Alföldi és csapata színházat csinált, nézőket nevelt, akik egy közösség tagjai lettek, de ezenközben megmaradtak önállóan gondolkodó embereknek. Így lett a közönség a színház partnere, amely „nem eligazításért, hitében való megerősítésért, és nem is a valóságból való »kikapcsolódásért« járt színházba, hanem élményért, vígaszért, támaszért, gondolkodásért, friss, kritikai szellemért”.

Hogy most, amikor Alföldi az Újvidéki Színházban rendez, Csáki Judit sok-sok tanulságot kínáló könyvéből éppen a színház és közönség kapcsolatára utaló részeket emelem ki, s nem a társulatteremtést, a másságot vállaló darabválasztást, a kortárs magyar dráma megmutatkozását, vagy a kevésbé sikerült előadások (ilyenek is voltak!) felelősségteljes kezelését, annak oka elsősorban az, hogy ez az egyik, s talán éppen a legfontosabb mozzanat, amely számunkra, s nem csak az Újvidéki Színház vonatkozásában leginkább aktuális, követendő példa lehet. Arra ösztönözhet bennünket, színházakat és közönséget, hogy tudatosodjék a színház csinálásának és működtetésének legfontosabb kritériuma: mit miért kell játszani, illetve nézni. S erről az Alföldi-könyvben éppen olyan példák szólnak, amelyek az Újvidéki Színház immár több éve alakuló profilját is jellemzik: a klasszikus művek, ezen belül a nemzeti hagyomány (Az ember tragédiája, Csongor és Tünde) mai színpadra állítása. Ennek egyetlen értelmét és magyarázatát az adhatja, ha tudjuk, mit miért tűzzünk műsorra. Ha eleget teszünk annak a kettősségnek, hogy „egyrészt valóban a szerzőjük beszéljen ki a műből, másrészt elérje a közönséget; úgy szóljon hozzájuk, hogy találva érezzék magukat”. Természetesen ez nem csak a nemzeti klasszikusok esetében érvényes, hanem minden más mű, régi és mai színrevitelekor is. Minden műben „meg kell találni benne azt, amitől megszólal az anyaga, amitől képes ma hozzánk szólni”, ahogy az egyik Alföldi-kommentár véli.

Persze, mondhatnánk nem kis önelégültséggel, hát lehet ez kérdéses? Sajnos, lehet. Egy esetben azonban nem merülhet fel kétség, akkor sem, ha egyik másik előadás nem szándékunk, elvárásaink szerint realizálódik, akkor, ha rendelkezünk kellő szellemi, intellektuális töltettel, s ha van kitartásunk célunk megvalósítására. Ehhez viszont nélkülözhetetlen a külső körülmények (pl. /kultúr/politika!) segítő közreműködése. Alföldi esetében ez nehézségekkel bár, de öt évig működött is, míg meg nem fojtották a „biztató jövendőnek ezt a lehetőségét”. Nehogy – amint erre több vészjósló előjel is utal – velünk is ez történjék.

Ezért – végezetül visszatérve Csáki Judit Alföldi-könyvéhez –: jó lenne, ha minél többen elolvasnák, nem csak Alföldi Róbert színházának megismerése céljából, hanem önmagunk okulására is.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban