Portéka
Baj van, pajtás

Szinte napra pontosan száz évvel ezelőtt vette kezdetét a huszadik század egyik legnagyobb emberi katasztrófája: az első világháború néven ismert, elhíresült hatalmi őrület. Feltéve, ha igaz, hogy ma hősként tisztelt, de gyilkos tettének elkövetésekor meglehetősen tétova, megszeppent suhanc: az osztrák trónörökös-párra pisztolyát elsütő Gavrilo Princip tette indította el a minden addiginál nagyobb méretű, több emberáldozatot követelő háborút. Azért feltéve, mert megítélése igencsak ellentmondásos. Egyesek számára hős, mások számára terrorista gyilkos volt. Hasonlóképpen vita tárgyát képezi, hogy valóban a szarajevói merénylet volt az a szikra, amelytől rövidesen lángra lobban, s négy évig lángol a világ, vagy ez csak ürügy volt a nagyhatalmak részéről már tervezett, új világfelosztást célzó törekvéseik valóra váltására. Hogy G. P. fegyvere volt a startpisztoly, melynek hangja jelentette a világháborúvá dagadó hatalmi versenyfutás kezdetét? Erről, s még sok minden másról folyik most a történészi agyalás szerte a világban. Konferenciáznak, könyveket írnak és adnak ki, folyóiratok készítenek tematikus számokat, cikkek garmada lát napvilágot. Olyan dokumentumok kerülnek elő, melyekről eddig a tisztelt szakma nem tudott. Mintha egy varázsláda fedele nyílt volna fel, melyben mindenki kedvére kutakodhat és találhat is olyan új adatot, nyomot, amely alapján megalkothatja saját magánbejáratú hóttbiztos elméletét. Kétségtelen, hogy az ily módon összehordott anyagból sok igazságra is fény derül, de ugyanúgy kétségtelen, hogy a legfontosabbról, az emberről, sőt, az ún. kisemberről alig esik szó. A téma a történelem, s nem ennek állandó elszenvedője – az ember.

Épp ezért jutott eszembe egy régebbi olvasmányom egyik epizódja, amely pont arról szól, hogy mit érzett, gondolt az a bizonyos kisember, amikor tudomást szerzett a szarajevói merényletről.

Hunyadi Sándor, a kiváló magyar novellista ír erről Családi album című önéletrajzában, melyben többek között felelevenítette a bácskai nábob. a Gyókóként ismert Dungyerszky Györgynél töltött napjait. Miután megismerteti olvasóit a bácskai világgal, s ezen belül a Dungyerszky-dinasztia életével, következőképpen fejezi naplója néhány oldalas, de számunkra dokumentumként is igen értékes epizódját:

„1914 nyarán egyedül voltam Kölpényben (Kulpin). Gyókó kiruccant valahová a környékre vagy Pesten volt, nem emlékszem már. Magános vasárnap estefelé, egyedül ültem a kastély teraszán és valami lótenyésztési könyvet olvastam, amikor átjött a jegyző.

Törekvő, sváb fiatalember volt a jegyző. Szőke, Vilmos császár-bajusza majdnem fehér.

– Baj van, pajtás. Ki tudja, mi lesz belőle? Sürgöny jött, hogy meggyilkolták a trónörökös-párt!... – És elmondta a szerajevói (!) tragédiát, már annyit belőle, amennyit egy szűkszavú, hivatalos távirat nyomán tudni lehetett.

Zavartan néztünk egymásra. Nem voltunk politikusok, mégis tisztán éreztük a dolog jelentőségét, lent a Bácska csücskének e kicsiny falucskájában. Magyar cigaretta füstölt a számban, a zsebemben magyar gyufa volt, a kezemben magyar könyv, a terasz párkányán a szombat délutáni pesti újságok. Mégis valami nyugtalanító fogott el. Mintha a hátam mögött, a búzakoszorús, szláv szentkép mögött egy egész tenger mozdult volna meg.

A magas kastélyteraszról keresztül lehetett látni a piacon. Láttam a pópát, amint végigmegy az utcasoron, aztán viaszpiros szájával, szakállasan megáll a községháza előtt, a tér túlsó oldalán. Jött a másik pap is. Hozzácsatlakozott. Beszélgetni kezdtek. Ez furcsa volt. Tudtam, hogy normális körülmények között nincsenek egymással jóban. A jegyző követte a szemem irányát. Különös mosollyal mondta szőke bajusza alatt, odamutatva a madártávlatban diskuráló emberpárra:

– Biztosan arról beszélnek. Már tudják..”

Mindössze ennyi, de benne van mindaz a félelem, bizonytalanság, amit a merénylet kiváltott. És amit, sajnos, a világháború csak fokozott.

Ha valamiről szólt és szólhat a nagy háború s a róla folyó szakmai vita, akkor az az emberi reakció, amit a kölpényi sváb jegyző foglalt össze tömören („Baj van, pajtás!”) a bácskai szerb földesúrnál vendégeskedő pesti magyar írónak, miközben mindketten a két, különben rossz viszonyban levő pópa közötti beszélgetést regisztrálták egy poros bácskai faluban.

Igen, igaza volt a jegyzőnek. Lett is, s azóta is van – baj.

Ha van történelem, akkor ez a történelem, amely az emberről szól.

Gerold László

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A Portéka 7 éve - illusztráció
2016. OKTÓBER 13.
[ 18:50 ]
Színházi hol mi - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 30.
[ 11:57 ]
Naplóm, naplóm, mondd meg nékem... - illusztráció
2016. SZEPTEMBER 17.
[ 15:04 ]
Status quo - illusztráció
2016. AUGUSZTUS 27.
[ 12:08 ]
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Beolvasás folyamatban