Fogyatkozunk, ahogy a statisztika bizonyítja, kezdve az országostól lefelé a községi szintekig százalékban, sőt ezrelékekben is pontosan kimutatva. Minden szinten. Logikus, hogy tenni kell valamit a negatív demográfiai irány megállítására, sőt visszafordítására. Készülnek is tervek, születnek stratégiák. Cikkeznek az újságok. Nyilatkoznak a politikusok. A téma időszerű, időszerűbb talán nem is lehetne, kivált egy kisebbség esetében, amely – mint a vajdasági magyarság – cirka néhány évtized alatt megfeleződött. Derék dolog, hogy a színház is bekapcsolódik a kampányba. Erre vállalkozott sajátos összeállításával nyári teátrumunk, a Tanyaszínház, amikor részben Burány Béla erotikus és obszcén népmeséi, trufái alapján készített, Pajzán históriák címre keresztelt előadását tűzte műsorára.

Amint 1984-től megjelent kötetei tanúsítják, Burány doktor évtizedeken át gyűjtötte és publikálta a szakma részéről is csak szemérmesen kezelt, alig tudomásul vett, a nagy gyűjteményekben is csak módjával publikált műfajváltozatokat, melyek a „magyar nép erotikus értelemben vett szerelmi világáról, kultúrájáról” tudósítottak szókimondó nyíltsággal, néven nevezve az irodalomban kerülendőnek, a köznyelvben is illetlennek tartott fogalmakat. Mivel azonban a tilalom alá eső dolgok iránt, kivált, ha a szexualitásról van szó, érthetően nagy érdeklődés mutatkozik, amit a Burány-kötetek kelendősége is tanúsít, érthető a Tanyaszínház vállalkozása, hogy az ezerszáznál is több, s ilyképpen a teljes gyűjtést prezentáló erotikus és obszcén szöveget tartalmazó, Mé piros a gólya csőre? című kötetből (Timp Kiadó) Lénárd Róbert dramaturgiai közreműködésével és rendezésében előadást hozzon létre.

A kötet alapján arra gondolhattunk, hogy egy malackodó előadással fogja a Tanyaszínház szórakoztatni a sportpályákon, vásártereken, iskolaudvarokban, faluvégeken összesereglett publikumot. S akik az előzetes információk után ezt várták, lényegében nem csalódtak, jóllehet a kötethez képest az előadás visszafogottabb, szóhasználatában szalonképesebb, gesztusok tekintetében pedig alig valamivel szemérmetlenebb, mint amit színházban, filmben megszoktunk.

De ez az előadás részben több is, mint pikáns történetek fűzére. Vannak, ahogy a szövegkönyv utal rá, biopolitikai felhangjai. Így áll egybe a szórakoztatást a közszolgálatisággal kapcsolatba hozó előadás. Az utóbbira már a prológus utal, amikor statisztikai adatokra hivatkozva a lélekszám csökkenésének szomorú tényét említi. Ezen segítendő javasolja, henteregjünk többet, s akkor az eredmény nem maradhat el, amint ezt az előadás során orrvérzésig demonstrált rá- és aláfekvésekként következő – „basz”-nak nevezett – erotikus epizódok sejtetik. Ilyenek a nemi felvilágosításról, a magát kétpöcsűnek hazudó Jánosról, a ravasz szobrászné által rászedett férfiakról szóló mesék, az apácákról és papokról szóló elcsépelt viccek, továbbá a kapitány feleségét elcsábító Rugóspöcsű Jánosról, a királylányt feleségül szerző furfangos kanászról – akinek sikerül megőrizni a gondjaira bízott száz nyulat s ezzel megfelel a király támasztotta feltételnek – előadott történetek. Ezek sorát időnként az előadás másik, találóan biopolitikai vonulatnak nevezett, hol a témát illusztráló jelenetek, hol pedig a sajtóban olvasható, hallható népszaporulatra buzdító szólamok szakítják meg. Mind a pajzán epizódokat, mind pedig a közéjük iktatott – B. B. másik rögeszméjeként is ismert – demográfiai vonatkozású intermezzókat ironikus hangvétel övezi. Ez az a többlet, melyre a szövegkönyv alcíme is utal, s amely az előadás készítőinek szuverén alkotói véleményét jelenti.

Az előadás mindkét vonatkozásban kritikus. Bármennyire is jól esik, mégsem elég csak esztelenül hersinteni, ugyanúgy nem elég bármilyen akciótervet konstruálni, hogy családokat több gyerek vállalására ösztönözzük, ha nincsenek meg ehhez a szükséges életkörülmények, ha nincs munka, mert a gyárakat bezárták, mert minden állást „csak királyi alapon – értsd: párttámogatással – meg vezán keresztül lehet” betölteni, ha nincs mit adni enni a gyereknek. Az előadás ugyanis erről is szól hol szociális tárgyilagossággal, hol megrázóan, ahogy a gyerek kivégzését bemutató jelenet tanúsítja, és ami a legfontosabb: kritikusan. Szép dolog biztatni – „Hajra, magyarok!”, hangzik el többször is –, ennél azonban sokkal többre van/lenne szükség.

A szövegkönyv két egymástól lényegesen különböző, jellegűk alapján nehezen szervesíthető anyagból áll. Annak ellenére, hogy az előadás mind az erotikus népi mesevilágot, mind pedig a biopolitikai szemléletű demográfiai problémát józan iróniával kezeli, a Pajzán históriák nélkülözi azt a belső egyensúlyt, ami a produkció egységesét biztosítaná. A kétféle szöveg gyakran egymás mellett megy el, s nem azért, mert a szexualitás van túlsúlyban, néhány epizód nyugodtan kimaradhatott volna, inkább azért, mert a demográfiai kérdés az említett gyerekelveszejtési jeleneten kívül csupán deklaráció, s mint ilyen nem épül szervesen az előadásba. Ennek ellenére, mondani sem kell, a közönség – a minden eddiginél fiatalabb csapat dicséretes igyekezetét jutalmazva – jót vihorászik, nevet, ami semmiképpen sem megvetendő, de hogy elég-e, kivált, ha nem csak szórakoztatás a cél, abban nem vagyok biztos. Mindenképpen jó elgondolás, hogy a rendezés három pódium felállításával tágította a játékteret, s így a közönség a „színpadot” szegélyező „nézőtér” minden pontjáról egyenlő eséllyel követheti az eseményeket. Ugyanakkor viszont mintha kevesebb színházi megoldást alkalmazna, kevesebb játékötlete lenne, mint amennyi szabadtéri előadás esetében teljesebb színházi élményhez szükséges.

Gerold László