CÍMMAGYARÁZAT. – Miért csuszák? Mert minden egyes esetben csak érintem a témát. Hasonlóképpen, mint a pingpongban a labda, amely csupán súrolja az asztal szélét. De azért poén. Érvényes. Sport után, a nők kedvéért, gasztronómia: csuszák a vékonyra nyújtott főtt tésztából tépett vagy vagdalt csíkok, amiket, hogy fogyaszthatóbbak legyenek, meg kell ízesíteni, túróval, mákkal, mással. Vagy, mint alább lesz, egy-egy előadáscsík néhány mondatnyi kritikus(i) észrevétellel.

NYILVÁNOSSÁG. – Régi vesszőparipám: van-e s ha igen, akkor milyen mértékben van, s hogyan működik az irodalommal, színházzal, sajtóval kapcsolatos vajdasági magyar nyilvánosság. Nem a sajtó által megnyilatkozó irányított nyilvánosságra gondolok, hanem arra, amely spontánul szólal meg. Bár az utóbbi időben némi javulás mutatkozik, igazi áttörésről nem beszélhettünk. Ezért is lepett meg az a reagálási hullám, amely elárasztotta a Facebookot, így adva hangot a szabadkai Népszínházzal kapcsolatos elégedetlenségének. Ezerháromszáznál többen lajkoltak egy megjegyzést. Itt ilyen még nem volt. Miért éppen most? Jó lenne azt hinni, hogy a Népszínház legutóbbi bemutatója (Arthur Miller: Az ügynök halála, rendezte Andrási Attila) verte ki a biztosítékot. Nem valószínű, bár nem kizárt, hogy ennek a silány előadásnak köze van a második nyilvánosság ilyen mértékű színre lépéséhez. Van, de nem kizárólag ennek. Mert megítélésem szerint egy folyamat ellen fejezik ki véleményüket az emberek. Ennek kezdetét talán a tavalyi újvidéki direktor megválasztása körüli politikai játszmában kell látni. De az is lehet, hogy előbb kezdett akkumulálódni az emberekben az elégedetlenség, ami most robbant. Elképzelhető. Az viszont bizonyos, hogy most már nem lehet nem tudomásul venni. A (kultúr)politika nem söpörheti le ennyi ember véleményét az asztalról, vállalnia kell tévedését. Nem lehet azt mondani, hogy ez egy másféle színház, amit majd megszokunk. Igen, másféle, mert dilettáns. Eddig is volt gyenge előadás Szabadkán, ahogy másutt is, de ilyen rossz soha. S a harmadrangú vendégszínészek alkalmazását sem lehet azzal elintézni, hogy egykor Latinovits és Psota vendégszerepelt, most viszont ezek. Mert az, aki így érvel, gyógyíthatatlan értékzavarban szenved.

BÁNK BÁN. – Egy előadás, amely kényelmetlen helyzetbe hozza a közönséget. Vannak, lesznek, akiknek nem tetszik, s vannak, lesznek, akik lelkesen fogadják. Azok a kultikus mű hagyományos megjelenítését hiányolják, ezek viszont azért lelkesednek, mert Katona József műve ürügyén izgalmas mai politikai előadás készült. Olyan vállalkozás, amely néhány sornyi „csusza” helyett feltétlenül alapos kritikusi elemzést igényel valamelyik folyóiratban (hol?) vagy szaklapban. Megérné. Mert a színház igazi értelmét példázza. Számomra legalábbis. Van ugyanis egy véresen komoly s aktuális vonalvezetése, amihez Katona drámájának karcsúsított cselekménye nyújt történelmi alapot. A tetszéstől vagy nemtetszéstől függetlenül evidens, hogy a Bánk bánnak kezdetektől fogva „több a köze a politikához, mint a színházhoz”, ahogy Molnár Gál Péter írta, s ahogy a mű előadását rendezők közül sokan igyekeztek is ezt kifejezni. Az újvidéki előadással ezek sorába lép a rá jellemző erős formák kedvelője, Urbán András. Nézzük ezt az előadást és beszéljünk róla.

III. RICHÁRD BETILTVA. – Izgalmas téma, kiváló előadás, amelynek azonban igazi nézősikere aligha lesz. Gondolom. Bár szeretnék tévedni. A téma valóban véresen drámai. Az európai színház egyik legjelentősebb rendezőjének, Mejerholdnak és a generalisszimuszként aposztrofált Sztálinnak, a művész(et) és a hatalom konfliktusa, amely – felesleges mondani – nem az előbbi győzelmével végződik. A konfliktus, tudjuk, a kommunista szovjet diktatúra alatt (lásd: pl. Bulgakov, Paszternak, Szolzsenyicin s mások esetét), ahogy bármelyik diktatúra alatt megannyiszor lejátszódott, s le is fog. Ez örökéletűvé teszi a témát. Ugyanakkor nem valószínű, hogy most itt olyan mértékben érdekes, mint volt a keleti blokk országaiban, többek között igen kifejezetten Romániában is. Matei Vişniec, akinek becketti hangvételű Lápon című művét kiváló szabadkai, A kommunizmus története című szatíráját pedig kiváló újvidéki előadásban láttuk, ezúttal is kézben tartja a témát, amit a román vendégrendező, Anca Bradu, a szerző több művének színpadra állítója, ugyancsak értően közvetít. Az előadás precízen kidolgozott, egységes, remek színészekkel, akik közül elsősorban Balázs Áront (Mejerhold) és a börtönőr Magyar Attilát őrizte meg a gyarló emlékezet. Meg azt a extraszuper jelenetet, melyben Sirmer Zoltán Sztálinként egy táncba rejtve mond el mindent, ami egy önelégült, minden porcikájában hazug, gonosz és aljas, s minden gesztusában képmutató diktátort jellemez. Minden tekintetben példás előadás. Ahhoz azonban, hogy közönségünk ezt méltányolja, nagyobb színházi ínyencnek kell lennie, mint amilyen.

SPANYOL MENYASSZONY. – Szeretem ezt az előadást. Mert színház. Öntörvényű. Egyesek szerint női dráma. Talán. Ha arra gondolunk, hogy a női vágyak és kiszolgáltatottság témáját leghitelesebben egy nő tudja megírni. Belülről. Épp ezért voltam kíváncsi, hogy lehet egy ilyen regényből jó, hiteles színházi előadást csinálni. Lehet. Goli Kornélia, az előadás dramaturgja, azzal, hogy a regény két főszereplőjének történetét hét színésznőre osztott monológsorozattá formálta, a legteljesebb mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a regény színpadi változata önálló alkotásként működjön. Azoknak, akik olvasták Lovas Ildikó művét, nem fogják számon kérni a regényt, aki viszont most találkozik először a történettel, annak nincsenek értelmezési gondjai. Az előadás sikere az okos dramaturgi munka mellett Urbán András célratörő, minden felesleges sallangtól mentes, visszafogott, a szöveget jól megválasztott képi megoldásokkal kísérő rendezésének és a jó egyéni teljesítményeket egységes előadássá ötvöző kiváló színészi játéknak az eredménye.

CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ. – Színházkísértés vagy a közönség kiszolgálása lesz legismertebb operettünk újvidéki előadása? Ezen lehetett töprengeni a bemutató előtt. Az eredmény: is, is. Az várható volt, hogy Táborosi Margaréta nem rendez szokványos operettelőadást. Az első rész ezt is igazolta. A sok-sok kiváló ötlettel dúsított tanyaszínházi Falu rossza és a népszínházi remek (amit sokan vitattak) Vajdasági lakodalom után a Csárdáskirálynő első része a várakozásnak megfelelően alakul. Elsősorban annak köszönhetően, hogy a nagy énekszámok a vidám kezdés után minden újabb ismétléssel egyre tragikusabb hangon szólalnak meg. Így illett ez a száz évvel ezelőtti háborúhoz, melyben a mű keletkezett, de így illett a Gombrowicz által „isteni idiotizmus”-nak nevezett műfajhoz is. Az előadás második része azonban már inkább a hagyományos operettjátszás jegyében történik. Vajon azért-e, mert elfogyott a rendező ironikus készletének lőpora, vagy azért, mert az operett nagyon szilárd, a boldog fináléhoz makacsul ragaszkodó szerkezete megkötötte a rendező kezét? Érzésem szerint inkább az utóbbiról lehet szó. Ugyanakkor van egy óriási hozadéka az újvidéki Csárdáskirálynőnek. Béres Márta minden primadonna-manírt nélkülöző, s ugyanakkor minden mozdulatában hiteles nőnek formált Szilviája. Úgy van jelen a történetben, hogy közben átlép levetkezi a műfaji sablonokat. Ha valamiért érdemes volt műsorra tűzni ezt az operettet, az elsősorban Béres Márta játéka, amit szépen segített az előadás komplett színészi csapata. Ez a Csárdáskirálynő az operett kedvelőinek és a műfajtól idegenkedőknek egyaránt kellemes estét szerezhet.

Gerold László