Apróhirdetések
Helységnévtár
Beszéljünk a színházról
Betűméret:
Ezt a barátom mondta, miután felhívott és hosszan elcsevegtünk, ahogy szoktunk, mindenről, többek között arról, hogy lehet-e független az újságíró. Ebben gyorsan szót értettünk: lehet, sőt csak az lehet. Aztán szó esett a fociról. Miről másról? S amikor úgy látszott, hogy kissé kimerültünk, szóba került a színház, mint szinte mindig. Most azonban ennek oka is volt: az Újvidéki Színház legutóbbi bemutatója, a Kammerspiel. Tetszett? – kérdezte. Nem – válaszoltam. De ő ennyivel nem elégedett meg. Miért? – kérdezte. Hát… – igyekeztem kikerülni a direkt választ, hátha eláll a további kérdezősködéstől és rátérünk ismét a focira vagy az időjárásra. De ő makacs volt. Végül is beadtam a derekam. Hát beszéljünk a színházról.Nos! – sürgetett. Végül is mi bajod ezzel az előadással?
Tettem még egy elhárító kísérletet: a közönségről kezdtem beszélni. Nem láttad, kérdeztem, alig volt taps. Ez miről árulkodik, ha nem arról, hogy az előadás nem talált igazán jó fogadtatásra, amit nem csak a taps hossza, hanem a hungaricumnak tekinthető ún. vastaps elmaradása is igazolhat. Nem hinném ugyanis, hogy arról lenne szó, hogy közönségünk rájött az ütemes taps hamisságára. S ekkor közbe szólt a barátom: jó, hogy említed, mi fán terem ez a sajátos magyar módi, hogy mindenki úgy tapsol, mintha egyetlen ember verné össze a tenyerét.
A kérdés kapóra jött, hátha nem kell előadáskritikát rögtönözni a telefonba. S belekezdtem a fogalom színháztörténeti ismertetésébe. A vastaps eredetileg azt jelentette, hogy a vasfüggöny elé hívni a színészeket. Régen ugyanis tűzbiztonsági okokból vasfüggöny választotta el a színpadot a nézőtértől, ha tűz keletkezik, vagy a játék- vagy nézőtér maradjon ép. De mivel a vasfüggönyön, ami inkább fal volt, volt egy kis ajtó, ahol – mert a közönség lelkesedése szűnni nem akart – egymás után megjelentek a színészek, s fogadták az őket megillető elismerést, a taps-ráadást. A színházakban már régen nincsen vasfüggöny, de a közönség továbbra is, rendre – vastapsol. Ebben a politika is ludas, amely saját dicsőségére megkövetelte a tömeg egyöntetű lelkesedését. Aztán a politika változott, a vastaps maradt, annyira, hogy a magyarországi színházakban már kötelező. Néhány éve mi is átvettük. Akkor is felhangzik, ha ez a fajta véleménynyilvánítás, enyhén szólva, oktalan.
S itt, miközben levegőt vettem, közbeszólt a barátom: mint most a Kammerspiel bemutatóján? – kérdezte. És ezzel ügyesen visszatérített az előadáshoz: miért? Mert nem kapott azonnal választ, tovább gyötört. Mi nem tetszett? A darab? Az előadás? Ekkor, kissé összeszedtem magamat, s ellentámadásba kezdtem: neked tetszett a darab? A válasz meglepett: igen. S jött az újabb kérdés: neked nem? Nem éppen, válaszoltam. Az alapötlet jó, hogy az évek során egymástól eltávolodó két ember, férj és feleség, ismét egymásra talál, s ehhez nem kell több, egy kis fantáziánál, kisebb fajta csodánál, amit a művészet szolgáltathat. Azt is el kell ismerni, hogy végre egy író, aki nem világmegváltó gondolatokkal akar bennünket elkápráztatni, letaglózni, inkább egyszerű, mindennapi kis sztorit ad elő. De, akadékoskodtam, mintha olykor kicsúszna a kezéből a mese fonala. Felesleges részletekkel terheli a témát, szükségtelen kitérőket tesz. Például? – csapott le rám gonoszkodva a barátom. Hát – feleltem – a két kocsmatöltelék történetbe emelésével. Hosszú, érdektelen szövegelésük unalmat áraszt. Ugyanakkor igaz, hogy nélkülük csupán egy szűk egyfelvonásos lenne.
Hogy meggyőztem-e vagy nem a barátomat, nem tudom, de gyorsan feltette a második kérdést: és az előadás?
Dettó, mondtam, annak reményében, hogy ezzel pontot tehetek a téma végére. Tévedtem. Tovább kíváncsiskodott. Kénytelen voltam előadni a véleményemet.
A díszlettel kezdtem. Zavart, hogy nem tudni, hol játszódik a történet: konyhában vagy kocsmában. Nem mintha ez döntő lehetne, de mégis jó lenne tudni, mikor mit látunk. Egyszerűen azért, mert ez meghatározza a színészek viselkedését is. És az igazi baj talán éppen itt keresendő. Nincs következetesség a játékban, nincs igazi összjáték. Szólóznak, ami önmagában oké is lehetne, de ettől még nincs előadás. Ahogy a felesleges részletek ártanak a szövegnek, úgy a játékot is fárasztják az oktalan részletek. A kettő együtt sok, unalmat okoz.
S itt, mert újabb kérdés nem hangzott el a vonal másik végéről, a beszélgetés akár be is fejeződhetett volna. Mégsem ez történt. Nem akartam szomorúságban hagyni a színházat őszintén szerető barátomat, kivált, mert egyre kevesebben vannak ilyenek, slusszpoénként megemlítettem, mintegy vigaszul: nem ilyen sötét a helyzet, pajtás, gondolj csak arra, hogy Vicei Natáliát Jászai-díjjal tüntették ki, aminek örülni kell, mert valóban megérdemelte, amint több évre visszamenő kiváló alakításai tanúsítják. Csak gratulálni lehet. Bravó, Nati!
Gerold László
Ahhoz, hogy legyen életképes drámairodalom, közös kiadói és színházi figyelem kell, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Éppen ezért örvendetes, hogy Terék Anna nemrégen megjelent drámakötetét a szerző új drámájának tanyaszínházi bemutatója követte. Igaz, a három drámai szöveget tartalmazó (külsőre...
2016. AUGUSZTUS 11.
[ 16:06 ]
Nem hiszem, hogy olvastam valaha is szomorúbb, lehangolóbb könyvet Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójánál.Alább erről a könyvről próbálok írni. Nem kritikát, nem is recenziót, csak néhány fésületlen mondatot.Nem sokkal egy évre rá, hogy bejelentette, hasnyálmirigyrákja van, májáttéttel, július 14-én meghalt...
2016. JÚLIUS 27.
[ 16:47 ]
Az alábbi rövid portréval az egy évszázaddal ezelőtt (1916. július 16-án) született Pataki Lászlóra szeretnék emlékezni, úgy, ahogy a színészre, a színházi emberre – mert Pataki László rendező is, színészpedagógus is volt – legillőbb emlékezni: az életet jelentő szerepei, alakjai felidézéseivel. Mert a...
2016. JÚLIUS 10.
[ 15:05 ]
Nincs hozzászólás. Legyen az első!