Levelek a Rózsa utcából
Túlélők, áldozatok, tettesek
Betűméret:             

Túlélők, áldozatok, tettesek – ezzel a három fogalommal hívják fel a figyelmet Luigi Toscanonak, a németországi Mannheimban élő fotográfusnak az ENSZ New York-i székházánál most megrendezett utcai kiállítására. A holokauszt nemzetközi emléknapja, január 27-e alkalmából bemutatott óriásportrékon túlélők láthatók. A portrék az emberi sorsok bemutatásának a célzatával hosszas beszélgetések közben készültek, a fotós így jutott el utalások formájában tettesekhez és áldozatokhoz is, ezért is vezeti be kiállítását is e három fogalommal.

Valóban, e három fogalom elválaszthatatlan. Elválaszthatatlan minden történetben, amely a zsidóüldözésről, a szörnyű rémtettekről, és a sokszor megmagyarázhatatlan csodának tűnő túlélésről szól, ide kapcsolva a megmentő fogalmát is.

Mennyit kibír az ember! – sóhajt fel németországi ismerősöm annak hatására, hogy előző este a német televízió valamely csatornáján megnézett egy dokumentumfilmet egy Németországban született zsidó asszonyról, aki túlélte a második világháborút. A történet annyira megrázó, hogy mindenféle helyszín ismeretétől függetlenül valóban csak azt lehet kérdezni: hogyan is lehetett mindezt kibírni. A film szerint a mesélő fiatal lány volt, amikor elválasztották a szüleitől és egy zsidóknak fenntartott táborba vitték. Ott, a táborban, megismerkedett egy fiúval, beleszeretett és terhes maradt. A táborból a nőket csakhamar elszállították Hannoverbe kényszermunkára, s velük együtt a mesélőt is, aki akkor már a nyolcadik hónapban volt, de nem látszott rajta. Csakhamar azonban kiderült, hogy babát vár és Auschwitzba vitték a női táborba. Amikor megszülte gyermekét, dr. Josef Mengele kezébe került. Az eszelős orvos őt is kísérleteire használta fel, azt akarta megfigyelni, meddig élhet egy csecsemő táplálék nélkül. A kísérlet úgy zajlott, hogy elkötözték az anya melleit és a csecsemőt melléje fektették, hogy hallja annak sírását. Egy ott dolgozó orvosnő nem bírta idegekkel a kegyetlenséget, és megmondta az édesanyának, hogy a csecsemőt elaltatja, mert úgysem éli túl a “kísérletet” és legalább nem szenved. Az anya megérte a tábor felszabadítását, s azt követően évekig kereste hozzátartozóit Németország-szerte, de senkire sem talált rá. Felismerve, hogy egyedül maradt a világban, elhagyta Németországot, Izraelbe költözött, és ott halt meg 2005-ben…

Miközben e régi dokumentumfilmről szóló beszámolót hallgattam, én egy másik történetnek voltam a hatása alatt. Épp azt megelőzően olvastam el a jugoszláviai németek számára 1944 végén kialakított gádori (gákovai) haláltábor színhelyén talált palack tartalmáról szóló, mostanában több médiában is megjelent írást, amelynek tanúsága szerint egy német apa úgy állított emléket Apatinban született, 1945-ben a táborban 14 évesen meghalt fia, Josef Reitmann emlékének, hogy egy cédulára felírta a nevét, továbbá a felesége és jómaga nevét is. A cédulát egy palackba zárva feltehetően a földbe rejtette, hogy egyszer majd az utókor tudjon arról, hogy ők is éltek valamikor és hogy milyen sors jutott nekik a második világháború után, amikor Tito és partizánjai vették át a hatalmat Jugoszláviában. A palackot megtalálták, múzeumba került, ahol e megmaradt történelmi ereklye megrázó egyéni sorsról beszél a látogatóknak, egy német fiú korán vége szakadt életéről és egy szintén odaveszett német apa és német anya fájdalmáról. El is mesélem német ismerősömnek ezt a történetet, hogy tudjon róla, Bácskában és Bánátban, na és Jugoszlávia-szerte mi minden történt nemzettársaival. Hogy tudjon róla, mert tapasztalatom szerint Németországban – többek között - a dokumentumfilmeknek köszönhetően sokat tudnak a holokausztról, de nagyon keveset arról, hogy délebbre szakadt honfitársaikkal mi történt a második világháborút követően. Folytattam aztán azzal is, hogy a zsidó nő történetéhez hasonló nagyon sok volt a mi vidékünkön is, németek és magyarok egyaránt voltak szenvedő alanyai gyilkolásnak, kínzásnak, családirtásnak, kényszermunkának, szabadságvesztésnek… S az már csak később jut eszembe, hogy ezt is el kellett volna mondanom: miközben az auschwitzi haláltábor lakói számára 1945-ben a szovjet Vörös Hadsereg a szabadságot hozta, aközben ugyanaz a hadsereg tisztjei Budapest 1944. október 29-én kezdődött, 102 napig tartó ostroma után – hogy a hadművelet elhúzódását igazolják– civilek százezreit (közöttük az utcán összeszedett fiatal lányokat!) szállíttattak a Szovjetúnióba kényszermunkára, több évig tartó “málenkij robotra”, s eközben Budapesten (és országszerte) lányokat, asszonyokat erőszakoltak halálra.

Az ember által elkövetett szörnyűségek súlyát az egyéni tragédiákon keresztül érezzük át igazán. Most is, amikor a holokausztra emlékezünk, és akkor is, amikor február 25-én Magyarországon a kommunista diktatúrák emléknapján tisztelegnek az áldozatok emléke előtt, s ugyanúgy november első napjaiban is, amikor itt Vajdaságban a partizánok által a magyarok ellen elkövetett rémtettek áldozataira emlékezünk.

Hogy tudjuk, kik voltak az áldozatok, ahhoz túlélők tanúsága és az utókor együttérző és kutató odafigyelése is kellett. Így jutottunk el a tettesek megnevezéséhez is, vagy legalábbis a hovatartozásuk azonosításához. Ez által fonódik össze a három fogalom az ember ember ellen elkövetett rémtetteiben és talán a felismerés is, hogy nevezhetjük az ideológiákat fasizmusnak, nácizmusnak, kommunizmusnak vagy akár nemzeti, illetve vallási fanatizmusnak, a kegyetlenség minden esetben kegyetlenség, s az áldozatok sorsa ugyanúgy fájó és megrázó, bárhol történt is a világban. Csak e felismerés időbeli távolsága az, ami különböző. Esetünkben hét évtized kellett, hogy a hír eljusson a hivatalos Belgrádhoz, egy, az 1944-45-ös eseményeket bemutató kiállításnak pedig, például a Keskenyúton Alapítvány Délvidéki magyar golgota 1944-45 című, Brüsszelben már bemutatott vándorkiállításának a jelek szerint viszont várnia kell még, hogy a szélesebb szerb közösség előtt is tanúbizonyságot tegyen a történtekről. Az ENSZ székházát nem is említem.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Hit hidakban - illusztráció
2024. MÁRCIUS 19.
[ 16:36 ]
Szomorú a határ… - illusztráció
2024. MÁRCIUS 6.
[ 15:13 ]
Ez gyorsan ment. A magyar köztársasági elnök asszony lemondatásának ügye február 2-án kezdődött és február 10-én véget is ért: Novák Katalin lemondott tisztségéről, elismerve, hogy hibázott, amikor tavaly áprilisban Ferenc pápa budapesti látogatásának alkalmából több elítélt között megkegyelmezett egy olyan...
2024. FEBRUÁR 10.
[ 22:50 ]
Akinek alacsony a vérnyomása, és netán nincs jobb dolga, nézzen bele néhány nyugati hírportál aktuális kínálatába, miután a keresőbe beírta, hogy „Ilaria Salis”. Ha megnézi a nő ironikus mosolyáról készült felvételeket, nem marad közömbös. Ilaria Salis annak az olasz, negyven felé közeledő nőnek a neve, akit...
2024. FEBRUÁR 2.
[ 18:47 ]
Ki gondolta volna, hogy néhány órával az újbelgrádi kínai bevásárló központban kiütött hatalmas tűzezet után valami hasonló történik Bezdában is? Pedig megtörtént: a szörnyű tűzzel égő bezdáni gyógyfürdőről készült felvételek január 24-én este bejárták a sajtót és a világhálót. Ilyenkor tapasztaljuk...
2024. JANUÁR 25.
[ 15:55 ]
Beolvasás folyamatban