Levelek a Rózsa utcából
"Tartsatok ki!"

Azt mondta Ivica Dačić szerb külügyminiszter csütörtökön az RTS reggeli műsorában, hogy a koszovói szerbeknek ott kell maradniuk Koszovóban. Arról beszélt, hogy a nagyhatalmak tesztelik „a terepen” tapasztalható helyzetet, a pillanatnyi helyzet pedig a kompromisszum és a tartós megoldás javára billen (így együtt), ezért azt üzente a koszovói szerbeknek, hogy „tartsanak ki és maradjanak meg” (http://www.rts.rs/page/stories/ci/story/1/politika/3102688/dacic-velike-sile-postuju-stanje-na-terenu.html).

Szubjektív életérzés nélkül lehetetlen politikai üzeneteket értelmezni, ezeknek a mondatoknak is megvolt a szélesebb jelentése a számomra is. Nem a koszovói kérdés, hanem a mostani magyarországi parlamenti választások kampánya és a szavazás utáni számos megjegyzés vonatkozásában. Persze, elsősorban a Magyarország határain kívülre, a szomszédos országokba került magyarokra gondolok, akiktől úgy általában mindig is az volt az elvárás, hogy „tartsanak ki és maradjanak meg”. Talán még azokban az időkben is, amikor az anyaország a lehető legkevesebbet akart tudni azokról ott „odaát”, akik – nahát! – jól megtanultak magyarul. Az ő dolguk magukra maradva is az volt, hogy tartsanak ki és maradjanak meg.

A mai modern Európában nem téma a határmódosítás. Az országok felbomlásával, illetve Németország újraegyesülésével is igyekeztek megtartani a határvonalakat, és csak a volt jugoszláv tagköztársaságok államként való elismerése után derült ki igazán, hogy a véget nem érő határviták miatt azért imitt-amott mégiscsak kell a módosítás. Koszovó államként való elismerését kivételként könyvelték el, a diplomáciai ígéretek szerint többet ilyen nem lesz, de az egyedinek számító koszovói kérdést így mégsem sikerült lezárni, az nyitott még ma is (és a szerb külügyminiszter még mindig kompromisszumról beszél).

Amikor Magyarország határait szabdalták száz évvel ezelőtt, akkor a kompromisszum fogalmát nem ismerték. Nem is kellene ismételni az adatokat ismét, de nem tudom kihagyni sem. Akkor Magyarország a lakosságának több, mint a felét elvesztette és ennek a félnek megközelítőleg a fele magyar volt. Becslések szerint 3,3 millió magyar került más nemzetállamba. Azóta száz év múlt el, és ahogy olvasom a statisztikákat, a Trianon-körüli időkhöz képest a többségi lakosságához viszonyítva a magyarok lélekszáma Szlovákiában 30 százalékról 10 százalékra, Kárpátalján 31 százalékról 12 százalékra, Erdélyben 32 százalékról 20 százalékra, a Délvidéken (Vajdaságban) 28 százalékról 14 százalékra csökkent. A statisztikusok azt is kimutatták, hogy az elcsatolt területeken a rendszerváltozások, az új államok létrejötte és Jugoszlávia felbomlása után 1991 és 2011 között összesen több mint fél millióval tovább fogyott a magyarok száma, tehát az új rendszerek sem hoztak javulást. Ezeknek az adatoknak a tükrében lenne igazán jogos a kérdés, hogy miért lenne az bűn, ha a magyar kormányzat erre a kérdésre összpontosít és miért lenne csúfolandó a “magyar nemzeti psziché” (a német Die Welt tett így Orbán és a Fidesz győzelme után), aminek eleme, hogy “helyt kell állni” (https://www.welt.de/politik/ausland/article175276162/Ungarn-Nun-droht-die-Orbanisierung-Europas.html)? Pedig “helyt kell állni”, annak ellenére, hogy a beszédes magyar statisztikára nem szívesen térnek vissza az európai véleményformálók (mint ahogy a “szegény Magyarországot, szegény Európát” emlegető Die Welt sem). Nem teszik, mert egy-egy nemzet traumatikus élményeit vizsgálva illene megnevezni azokat is, akik a traumákat okozták nem csak nemzeten belül, hanem a nemzettesten kívül is. Ilyesmire pedig az elkövetők, illetve felelősek utódai sem emlékeznek szívesen. Gondolom, Magyarország szabdalására sem.

A magyar választási eredményekkel elégedetlenek most azt mondják, a választási kampány üzeneteiben a migráns-ellenesség általi félelemkeltés vezette a szavazók többségének a ceruzáját. Vegyük úgy, hogy sok esetben így is volt, de miért nem lehetett például úgy, hogy az erőltetett bevándorlás és az embercsempész-biznisz láttán az egészséges önzés határain belül fogalmazták meg az érdekeiket az emberek (egyébként ez a tavalyi németországi választásokon is érezhető volt). A magyaroknak vannak feladataik saját, több országba szabdalt nemzetük tekintetében, mindenekelőtt a saját fogyásuk vonatkozásában. Azt a sokféle valamit kell a lehetőségek és kompromisszumok mentén áthidalni és jó irányba terelni, ami a száz év alatt milliós emberveszteséget hozott.

A választások után most alakuló, egymásutánban harmadik Orbán- kormányról annyit lehet tudni, hogy a magyar vállalkozások versenyképességének és a teljes foglalkoztatásnak a célja mellett a demográfia javítására és a nemzeti identitás erősítésére fókuszál. S van teendő bőven, ezt Magyarországon élő kismamák helyzetét szemlélve is mondom, és szomorúan állapítom meg, hogy az eddigi sokféle támogatás és adókedvezmény ellenére nagyon szűkös a járandóság, és aki csak teheti, beállítja a “nagymamszervízt” és fut a munka után. A fentebbi statisztika tükrében mégis egy kicsit “hazabeszélnék”, és azt mondanám, hogy a külhoni családoknak juttatott támogatások bővítése is ide tartozzon, mégpedig elvből és nem csak azért, mert megtérül egyszer, biztosan. Továbbá: az identitás erősítésének az asszimiláció megelőzése is része. Ehhez pedig közösségi segítség és támogatás kell, az egyén könnyen elvész annak útvesztőjében – láttuk, tapasztaltuk már.

Ezek után ha a szerb külügyminiszter csütörtök reggeli megnyilatkozásának az üzenetét fordítanám le nem nyelvi szempontból, és nem is a területcserére vonatkozó kompromisszum ködös lehetőségére gondolva, hanem szó szerint a nemzeti kisebbségektől való általános elvárást ragoznám a “tartsatok ki és maradjatok meg” üzenettel, akkor csak azt kell hozzátenni a mondandóhoz, hogy az általános politikai stratégiákon túl testre szabott stratégiák is kellenek. A magyarok több évtizedet késtek ezzel, az első intézkedések némi eredményét látva lesz a folytatás, remélem. A szerbek Koszovóban most tartanak e nemzetmentő stratégiák első próbáinál, miközben az általános politikai stratégiájukban a kompromisszum fogalmában az is benne van, hogy területekről sem mondanak le.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Elfogadás - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 19.
[ 18:36 ]
Doroszló - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 9.
[ 21:03 ]
Úton, utakon… - illusztráció
2018. SZEPTEMBER 3.
[ 15:02 ]
Minden harmadik - illusztráció
2018. AUGUSZTUS 17.
[ 17:40 ]
Langenauban, az Ulm közeli német kisvárosban ülök egy játszótéri padon. Figyelem a velem szemben hintáló gyerekeket, és a fülemet hegyezem, mert mögöttem is gyerekhangokat hallok, de nem szűröm ki a szavakat. Végre közelebb ér a két kislány, és most már tudom, hogy németül beszélnek. Az egyik világos szőke, a másik...
2018. AUGUSZTUS 9.
[ 20:24 ]
Egy árucikk annyit ér, amennyire azt a fogyasztó értékeli, vagyis amennyiért a piacon el lehet adni – hangzik leegyszerűsítve a közismert közgazdász definíció. Már nem emlékszem, hogy amikor a múlt század nyolcvanas éveinek a végén megjelent az önkiszolgálókban a Száva (Sava) néven népszerűvé vált sárgásbarna...
2018. AUGUSZTUS 4.
[ 15:13 ]
Tényleg rohan az idő. Már megint új választások, alig múlik el az egyik, jön a másik. A 35 tagú Magyar Nemzeti Tanács új összetételéről döntünk az ősszel. Előtte az önkormányzatokban frissíteni fogják a külön magyar névjegyzék adatait, az érdekeltek tehát iratkozzanak fel, illetve ellenőrizzék, rajta vannak-e...
2018. JÚLIUS 29.
[ 15:02 ]
Beolvasás folyamatban