Levelek a Rózsa utcából
Délután a Siebenbürgenstrasseban

Ulmtól nem messze, Langenauban Magyaroszágról kényszerrel kitelepített Duna menti svábokkal beszélgetek. Így hozta a sors. Örülnek nekem, mert van, ki meghallgatja, amikor egy kicsit a régi otthonról beszélnének és emlékeikben matatva megjelennének gyermekkoruk szép képei. Németül beszélgetünk, pedig a kis asztaltársaságban többen választékosabban használják a magyart, mint én a németet, de olyanok is vannak közöttünk, akiknek a lelke mélyén már csak egy-egy szép emlékű magyar szó dereng. Utóbbiak már itt születtek Németországban, ám az “otthon maradt” nagymama miatt gyakran utaztak szüleikkel Magyarországra, s a rövid vendégeskedések alatt a nyelvet is tanulták. De a nagymama távozásával megszűntek ezek az utazások, és esetükben csak villanásnyi töredékek jönnek elő a múltból és Óma udvarából, de azért olyan ritkán használt magyar szavak is felbukkannak, mint például a sündisznó…

A városka új részében a Siebenbürgenstrasse, vagyis a hét vár(os), azaz az Erdélyi utca egyik szép házának a teraszán ülünk. Hogy ide érjünk, körsétát tettünk és áthaladtunk a Szudéta, a Szilézia, a Bánát, a Besszarábia, a Pomeránia utcán is. Mind-mind nap mint mint nap a régi hazára emlékezteti az itt élőket. Kérdezik, milyen Újvidéken, Bezdánban, Budapesten, és óvatosan arra is rákérdeznek, mikor utaztam Szekszárd felé és láttam-e Bátaszék, Máriakéménd, Kakasd feliratú útjelzőket. Mert arrafelé, Tolna- és Baranya megyében lenne az őseik hazája. Az övék most már Németország, de az elszenvedett traumákra fátylat téve olykor azért jó emlékezni a gyerekkorra, és néha jó elmenni a magyarországi németek életéről a Johann Kerner és Johann Fritz által megrendezett állandó kiállításra a helyi múzeumba. Évekig tartott, amíg a Magyarországon maradt rokonok látogatásai alkalmával összegyűjtött emléktárgyakat, darabokra szedett munkagépeket, munkaeszközöket, használati tárgyakat elhozták ide, és a kiállításon kialakult a kép arról, milyen életet éltek az ősök ott a messzi távolban. Megdöbbentően szép kiállítás állt össze. A belépő azonnal Nagy Magyarország térképével találja magát szemben, rajta halvány zöld vonalakkal megjelölve azok a vidékek, ahol németek is éltek. Aztán következnek sorban a múlt emlékei. A tisztaszoba, a népi viseletek, a szokásokra emlékeztető kézimunkák, a berendezett műhelyek, a kiállított lószerszámok, a rokkák, a kendertilolók mind-mind szorgos kezekről üzennek. És a múltról, nem csak a német, hanem a magyar falvak múltjáról is, hiszen a különbségek ellenére nagyon is hasonlóak voltak a szokások, hagyományok, és természetesen a használati tárgyak is. Szinte alig lehet lehetett különbség a Jugoszláviához szakított baranyai, bácskai, bánáti települések lakosságának és a Magyarországról kitelepített németek hétköznapjai között.

Ha nem lett volna Trianon, akkor mi most nem ülnénk itt, mert nem lett volna második világháború és Magyarországon nem lett volna olyan hatalom, amelyik elüldözött volna bennünket – szólal meg az egyik idős férfi, s meglepődöm, amit mond. A trianoni békediktátumnak az évfordulója és a magyarok összetartozásának a napja alkalmából tartott összejövetelekről és az elmondott beszédekről nem érkeztek hírek Németországba, az idős férfinak sem jut eszébe, hogy épp most volt június 4-e. Csak egyszerűen kimondja, amin valószínűleg sokat elmélkedett. Nekem meg eszembe jut, hogy Orbán Viktor március 15-ei beszédében utalt például arra az igazságtalanságra is, ami ezekkel az emberekkel történt, amikor azt mondta: “Tudjuk, mi sem vagyunk hibátlan nép, a mi történelmünkben is akadtak sötét órák és hideg napok”. Késztetést érzek, hogy beszéljek most azokról az igazságtalanságokról, ami a magyarokat és németeket érte a Jugoszláviához csatolt területeken, a lágerekről, magyarirtásról, bosszúról, hontalanságról, megaláztatásokról, de az itt ülők gondolatmenete a mába szökik. Igen, mondják, a mostani magyar kormányzat többször is bocsánatot kért azokért az sérelmekért, ami a magyarországi németeket érte a második világháború után. Mondanám, hogy otthon, a déli végeken, bár a magas rangú szerb állami tisztségviselők részéről megtörtént a magyar és német ártatlan áldozatok előtti főhajtás, de bocsánatkérés nem hangzott el. Vendéglátóim maguktól térnek rá a bocsánatkérés jelentőségének örök dilemmájára: igen, a bocsánatkérés némi elégtételt jelent, de a lélek mélyén lehet-e megbocsátani a szörnyűségeket? Az igazság ugyanis az, hogy a múltat nem lehet megváltoztatni. Nem lehet, mint ahogy a trianoni diktátum országrombolását és az általa okozott családi és egyéni tragédiákat sem, csakúgy, mint a későbbi traumákat hozó történelmi fordulatokat és a “sötét órák és hideg napok” következményeit sem.

Vendéglátóim arca mosolyra vált. A múltat nem lehet megváltoztatni, a magunk sérelmeit fiókba zárva most már az új nemzedékek jövőjét kell nézni azért, hogy otthon érezhessék magukat ott, ahol születtek. Otthon ott, ahol születtek. S hogy ne legyenek olyan kormányok, amelyek miatt el kell hagyni a szülőföldet.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Hol itt az öröm? - illusztráció
2018. MÁJUS 25.
[ 11:56 ]
Mondom az útitársamnak, hogy nyomja már jobban azt a pedált, hiszen 130-as sebességgel száguldhatunk. Topolyáról tartunk Újvidék felé az autópályán, alig néhány nappal azután, hogy Szerbia az európai uniós szabályokhoz igazította a sajátját, és 120 kilométeres óránkénti sebesség helyett most már az európai felső...
2018. MÁJUS 19.
[ 15:03 ]
Múlt heti utazási élményeim után azt az üzenetet adtam tovább, hogy Magyarországot és Szlovákiát a munka és az azzal járó megbecsülés és pénz révén az ott dolgozó szerbek jobb országoknak élik meg, mint Szerbiát. A gondolatsort illene tovább folytatnom, lévén, hogy az elmúlt napokban mintegy háromezer kilométert...
2018. MÁJUS 11.
[ 8:47 ]
Jobb, mint Szerbiában! – mondják egyöntetűen útitársaim, és mivel szerbül beszélgetünk, sajnálom, hogy Belgrádban nem hallják ezt az üzenetet. A Belgrád-Budapest vonalon utazunk a lassan araszoló vonat egyik fülkéjében és a többórás út ilyenfajta elemzésekkel telik: amit nem sikerült a szerémségi Mitrovicában, a...
2018. MÁJUS 3.
[ 8:42 ]
Beolvasás folyamatban