Levelek a Rózsa utcából
Fájdalmas és vigasztaló

Különösen nagy érdeklődés és odafigyelés előzte meg Budapesten az egykori tabáni szerb székesegyháznak emléket állító kiállítást, amelynek csütörtöki megnyitóján rendkívül nagy számban jelentek meg az érintett intézmények képviselői és a “laikus” érdeklődők is. Méltán volt nagy hírverése az eseménynek, hiszen minden jel szerint nagy elismerést érdemlő szakmaisággal és odafigyeléssel készítették elő a templom történetének bemutatását, nem csak egyházi vonatkozásban, hanem visszanyúlva egészen azokig az időkig, amikor az első szerbek megérkeztek Budára, s a vár lábánál, a Tabánon létrehozták a maguk kis települését, a későbbi Rácvárost, amely idővel egyik kulturális központjuk is lett.

A város fejlődésével a Tabán régi épületeit lebontották, a nevezett kiállítás figyemének középpontjában álló egykori szerb székesegyházat is (amely barokk tornyával számos múlt század-eleji fotón még régi időket idéz, miközben az 1945 utáni képeken Budapest lebombázásáról tanúskodik). Történt ez 1949/50 telén, amit a későbbiekben nem csak az Erzsébet-hídhoz kötődő utak építésével, hanem a Rákosi-rezsim egyházellenességével, és a Magyarország és Jugoszlávia közötti, akkori rossz viszonyokkal is magyaráztak. A politika tehát ily módon befolyásolta történelmi emlékek túlélését, megmaradását – amihez hasonlót többek között Újvidéken is láthattunk a városközpontban lerombolt egykori örmény templom esetében…

Több tanulságos mozzanat is felfedezhető mindabban, ami ennek a budapesti eseménynek – a Szerb székesegyház a Tabánban/Az eltűnt Rácváros emlékezete címmel a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában megrendezett, februárig tartó kiállításnak – a kíséretében az érzelmek színtjén megjelent. A kiállításmegnyitón mondta Dragana Milošević vajdasági tartományi művelődési titkár, hogy egyszerre fájdalmas és vigasztaló egy letűnt város emlékeivel szembesülni, Pero Lastić a budapesti Szerb Intézet igazgatója pedig arra utalt, hogy a történelem során hiába akarnak eltörölni kultúrákat, korszakokat, tanúként mindig megmarad valamilyen emlék az utókor számára.

De ezen tanulságokon túl érdekes a jelen embere számára ismét felismerni a történelem elfeledett mozzanatait, amelyekkel e kiállítás kapcsán számos szerb ismerősöm is most szembesült, kétkedve fogadva az állítást, hogy szerbek már a török időkben is éltek Budán, és nem a Koszovóból menekülő szerbek nagy népvándorlásával érkeztek 1690 után.

Hogyan volt ez lehetséges? – kérdezték kétkedve, miközben maga a kiállításról készült ismertető is szól erről: a szerbek budai története a 15. századba nyúlik vissza, de lényegi szempontból a török időket kell említeni, amikor itt már több ortodox szerb templom létezett, s a szerbek erős etnikai közösséget alkottak.

Ahogy olvasom, a 16. században létrejött Budai vilajetben tilos volt magyarnak lenni, bár a magyarok már előzőleg, az 1380-1390-es években a behatoló oszmán csapatok elől a dél-magyarországi területekről voltak kénytelenek visszahúzódni, hogy helyükbe szlávok érkezzenek. Budán a törökök egyszerűen megtiltották a magyarok betelepülését, elszlávosították a várost, ezért írhatta Evlija Cselebi a 17. század közepén,hogy a lakosság „mind bosnyák”.

Aztán, a török idők elmúltával változott a kép, jött a nagy szerb népvándorlás (mindenek előtt Koszovóból) és további százezrek hagyták el ősi földjüket, közülük sokan érkeztek éppen Budára is gyarapítva nemzettársaik itteni közösségét. Bár egy ideig még megmaradtak sajátos épületeik, idővel mégis a rombolás áldozataivá váltak, amikor megkezdődött a nagy paloták, s utak építése ebben a városrészben is (talán hasonlóan, mint ahogy az utóbbi évtizedekben Újvidék központjában történt). Az utódok, pedig, nemzeti megfontolásból mára már azzal kénytelenek szembesülni, hogy ősi földjük, Koszovó etnikai szempontból elveszett.

Mostanában, amikor a térségünk úgy általában is elvándorlással küzd és látjuk-halljuk, hogy Szerbia lakosságának nagy része külföldre vándorol és hogy ez a folyamat jellemző a vajdasági magyarokra is, tanulságul a történelemből talán érdemes elgondolkodni, hogy mi késztette az akkori szerbek egy részét, hogy oszmán uralomnak alávetve magukat Budára költözzenek, itt éljenek új életet, bár megtartva vallásukat és kultúrájukat, mégis távol az ősi földtől? A szegénység, a helyi hatalmasságok, a kalandvágy, a jobb élet reménye, a területszerzés szándéka, az érvényesülés lehetősége...? És mi késztette őket arra, hogy maradjanak, hogy ne menjenek vissza, amikor lehetett? Ha képesek lennénk nagyfokú empátiával beleélni magunkat az akkori motivációkba, gondolkodásmódba, a jövőre vonatkozó elképzelésekbe, talán a mát is másként látnánk pontosan azért, mert tudjuk: a történelem során közösségek virágoznak fel és közösségek tűnnek el és létükről csak tárgyi emlékek tanúskodnak. Fájdalmas és vígasztaló...

A történelem tanítómester, és talán hasznos is tanulni tőle.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A gyengébb nem - illusztráció
2019. MÁRCIUS 8.
[ 10:18 ]
Beleszülettünk - illusztráció
2019. MÁRCIUS 5.
[ 9:51 ]
Véletlenszerű? - illusztráció
2019. FEBRUÁR 26.
[ 13:08 ]
Egy bánáti faluban – ahol már látszanak a verseci borvidék lankái – kellemes hangulatban az élet dolgairól beszélgetünk. Ez a jelző, hogy kellemes, az emberi viszonyainkra vonatkozik, a témára vonatkoztatva kissé túlzás lenne. Kellő empátiával, mondhatnám szeretetteljesen az elvándorlásról és a fogyásunkról mondjuk...
2019. FEBRUÁR 19.
[ 15:30 ]
Ad az élet néha furcsa kis fordulatokat, jelentéktelennek tűnő ajándékokat, amelyek előremutatnak egy kicsit, hogy ha valami nagyon távolinak tűnik, a képzeletünkben kialakuljon a kép, hogy milyen is lenne ha… Napokkal ezelőtt azzal a – szerintem sokakat érintő – döbbenetes hírrel szembesültem, hogy legalább egy évre...
2019. FEBRUÁR 10.
[ 22:16 ]
Nem tudom, mostanában hogyan érzik magukat a hozzám hasonlók, akik az utóbbi időkben sokat utaztak a Belgrád-Budapest vasútvonalon. A viszonylag sok utasra gondolva, nem vagyok egyedül azon bajommal, hogy hogyan ezután? Nem kellemes bizonytalanság. Az újjáépítési munkálatok miatt megszűnnek a járatok, napi egy lesz csak, az is...
2019. FEBRUÁR 1.
[ 20:16 ]
Beolvasás folyamatban