Egy népszerű magyarországi tévéműsor – igaz, csak a könnyed beszélgetés szintjén – azt a kérdést boncolgatta a minap, hogy nehezebb-e a nőknek érvényesülniük ebben a férfiközpontú társadalomban. A kikötést, hogy ez nem egy feminista adás, azzal is igazolták, hogy tudós asszonyok is beszéltek a saját tapasztalataikról. Egy számos tudományos elismerést kiérdemelt, igen csinos hölgy állítása kötötte le igazán a figyelmem. Azt mondta, gyakori a tudományos körökben, hogy ha egy csoportba kerül két férfi és egy nő, a két férfi szemkontaktussal azonnal szövetséget köt, elkezdenek beszélgetni, vitatkozni, ötleteket egymásra építeni, miközben a nőt szóhoz sem hagyják jutni, igyekeznek levegőnek nézni. Újságíróként én is megéltem hasonló helyzeteket, s a magam részéről a szemkontaktussal kötött férfiszövetséghez hozzátenném az egymásnak szóló könnyed hangnemet és a jelenlevő nők irányába tanúsított távolságtartást. Az újságíró szakmára vonatkoztatva ugyanebben a műsorban hangzott el a becslés, hogy kirobbanó sikereket általában férfiak nevéhez köt a szakma, miközben, hogy egyáltalán számon tartsák, egy újságírónőnek legalább 20 százalékkal több, a kiemelt férfi kollégáival azonos szintű teljesítményt kell nyújtania.
Az ilyen és ehhez hasonló megfigyeléseket és személyes tapasztalatokat statisztikák is megerősítik. A legbeszédesebben annak kapcsán, hogy a nők az Európai Unió országaiban átlagban 15-30 százalékkal kevesebbet keresnek férfitársaiknál (egy ez év elején megjelentetett adat szerint Szerbiában 11 százalékkal). Mivel a férfi-nő viszonyrendszer rendkívül összetett, érthető, hogy a tudományos kutatások is csak számadatokhoz folyamodva tudnak biztosan állítani valamit személyiségjegyekről, motivációkról, kapcsolatépítésről, csoportdinamikáról, teljesítményről, viselkedési törvényszerűségekről stb, de hozzáteszik, hogy egy-egy adott helyzet mindig emberfüggő és sokban eltérhet az átlagtól.
A közszereplők viselkedése sem hozható mindig összefüggésbe a nemi hovatartozással, de egy-egy esemény sokszor épp a nemi hozavartozás miatt vonzza a figyelmet. A politikában is láttunk mi már agresszíven viselkedő nőket is, például. Emlékezetes eset egy kilenc évvel ezelőtti, amikor a szerb szkupstinában egy szerb radikális képviselő asszony úgy vágta a cipőjét a demokrata-párti elnöklő asszonyhoz, hogy megdermedt a levegő.
Mégis, a nemi hovatartozáshoz köthető botrányok tekintetében (is) a férfiak járnak az élen a nők irányába tett dicstelen gesztusaikkal. Az utóbbi hetekben Magyarországon például. Amikor nemrégiben a magyar médiában többször is megismételtek egy hangfelvételt, amelyben egy (történetesen ellenzéki) politikus azzal dicsekszik, hogy megütött egy nőt – s ráadásul a szavai sem éppen idézni valók voltak – azt hittem, talán nem is igaz. Később a politikus maga ismerte el, hogy a hangfelvételt nem manipulálta senki, de szavait csak dicsekvésnek szánta, és valójában nem tette meg, amit mondott. Ettől függetlenül lemondott tisztségeiről és parlamenti mandátumáról és ez így van rendjén.
Mégis marad a kérdés, milyen felfogású férfiak vállalnak olyan közfunkciókat, amelyektől mások életkörülményei (a nőké is) függnek?
S ilyenfajta kételyek nem csak közelebbi házunk táján aktuálisak. A napokban kapta fel a sajtó Izland példáját, amikoris egy hangfelvétel miatt a volt miniszterelnöknek (!) is magyarázkodnia kellett. A kérdéses felvételen hat ellenzéki parlamenti képviselő beszélgetése hallható, amit egy ismeretlen személy rögzített egy reykjavíki bárban és elküldte a sajtónak. Jól kivehető, hogy a volt miniszterelnök – most ellenzéki politikus – és öt társa sértő megjegyzéseket tesznek nőkről, homoszexuálisokról, feministákról és ráadásul egy fogyatékos politikusnőről is. Mindez Izlandon sem maradt következmények nélkül, a „főszereplők” közül egyesek bocsánatot kértek, mások lemondtak, megint másokat kizártak a pártjukból.
A jelenség vizsgálódása szempontjából azonban marad a kérdés, hogy úgy általában, és különösképpen a szakmájukban kiemelt helyet elfoglaló vagy a közéletben hatalmat gyakorló férfiak lelkében önértékelésük szempontjából - sikereik ellenére - miért van szükség afféle „pozitívumra” a 21. században, hogy nőket gyalázzanak, megalázzanak... Ha a kérdésre nincs is teljes válasz, talán megnyugtató, hogy a banális és szemmel látható gesztusokkal könnyű szembesülni, és mint a fentebbi példákból látjuk, a társadalom is kiveti azokat.
Sokkal nehezebb a nők kizárására, mellőzésére irányuló rejtett férfiszövetséggel szembesülni.
Friedrich Anna
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Nincs hozzászólás. Legyen az első!