Levelek a Rózsa utcából
Örökség?

A szülő, amíg csak él és mozog, folyamatosan arra gondol, hogyan járulhatna hozzá gyermeke életkörölményeinek a javításához, és hogyan biztosíthatna annyi örökséget, amivel majdan megkönnyíti gyermeke életét.

Ezt az alapigazságot a minap egy hozzám képest egészen fiatal ember mondta ki, aki örömmel újságolta, hogy sikerült megvennie egy romos házat a peremvárosban és már az építkezési engedélyek is megvannak. Tervei szerint a földszinten egy (az én fogalmaim szerint hatalmas) luxuslakást épít a családja számára, hiszen kell a saját komfortzóna a feleségének is és a gyerekeknek is, odafönt az emeleten pedig annyi garzonlakást alakít ki, amennyit csak lehet. Építkezési vállalkozó, ismeri az előírásokat és városrendezési terveket, megteheti könnyűszerrel. A garzonokat azonban nem fogja eladni, kiadásra szánja, és azt szeretné, ha örök időkre így maradna. Ha ödafönt, a tetőteret is beleértve, sikerülne legalább tíz garzont megépíteni, akkor még a gyerekeimnek is meglenne a megélhetése – mondja, és úgy számol, hogy ha egy garzonért Újvidéken most 120-140 eurót fizetnek a bérlők havonta, akkor az több lesz ezernél, ami ugye, a mi körülményeink szerint sokkal több, mint egy szerbiai átlagkereset.

Némi kétely azért van a hangjában, hiszen az elmúlt évtizedekben megtanultuk mi már ezen a tájon, hogy semmi sem biztos és nincs örök időkre szóló kiszámíthatóság. Voltak errefelé gazdag emberek, akiktől elvettek házat-földet-gyárat és más vagyont, de voltak vállalkozók is, akik egyik napról a másikra tönkre mentek. Emlékszem, a múlt század hatvanas éveiben a lelki összeomlás határára kerültek az olyan szegényparasztok is, akiknek alig volt egy-két hold földjük. A földből és munkájukból némi megélhetést ugyan biztosítottak maguknak, de az aránytalanul nagy adóra és különféle járulékokra már nem volt pénzük és a környezetemben többen is kénytelenek voltak megválni a földjüktől, ami, amikor megvásárolták, egy hatalmas cél elérését jelentette a számukra. Megfordult velük a világ, az utódaikkal is...

A fiatalember tovább számol lelkesen, azonban, hogy helyzetismeretét bizonyítsa, kitér a mostanság is előforduló nem várt fordulatokra is, például arra, hogy a lakások kiadását majd nagyon-nagyon megadóztatják, vagy egyszerűen nem lesz rájuk kereslet. Akkor pedig a gyerekeknek kell feltalálniuk magukat... – mondja, és ezzel már ő folytatja azt a gondolatmenetet, hogy semmi sem biztos ezen a tájon, s ez alól a modern kor sem kivétel.

Egy szülő talán akkor lehet a legnyugodtabb, ha a gyerekeit találékonyságra neveli és olyan szakmát ad a kezükbe, amellyel szerte a világban feltalálja magát – állapítjuk meg most már együtt. Ez sokkal nehezebb feladat a módosabb szülők számára is annál, mint hogy valamilyen vagyont hagyjanak hátra örökségül, mert a társadalmi kürülmények alakulását senki sem tudja előrelátni.

Hogy utóbbi mennyire igaz, rokonom erősítette meg nem sokkal az idézett fiatalemberrel való beszélgetésem után. Mint számos más vajdasági családban, az utóbbi napokban nálunk is a fő téma a vízlecsapolási illeték és a Vajdaság Vizei Vízgazdálkodási Közvállalat végzései, amiből csak annyit értünk, hogy az egészet egy nagy igazságtalanságnak éljük meg. Ismeretségi körömben a közösségi oldalakon köröz a szabadkai ombusman-helyettes nyilatkozatáról készült felvétel, amely némi reményt ad a kérdés méltányos rendezésére, de a szülői-örökségi szempontból ennek nincs jelentősége. Az adón kívül ugyanis ez az illeték olyan teher, ami kétségessé teszi, hogy okos döntés volt-e, amikor valaki a jövőbe való beruházás reményében kisebb termőföldet vásárolt gondolván, hogy majdan a havifizetés mellett egy kis mellékjövedelmet hoz a konyhára. Rokonom esetében a bérbe adott két hold föld után kapott bérleti díjból ezen járulék és az adó levonása után nem sok marad, úgyhogy füstbe ment terv volt, amikor úgy gondolta, hogy a föld hoz annyi jövedelmet, amiből majd az unokái évente nyaralni mennek...

Semmi sem kiszámítható, sajnos, ma sem, és ma is érvényes, hogy a legjobb iskola a tapasztalás. Sajnos ez most egy nagyon keserű tapasztalat. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy csak az illetékkel sújtott, pici vagyont birtokló szegény kisemberek számára, de szerintem ez az általános csapásnak is beillő közvállalati viszonyulás megbosszulja magát – lehet hogy épp a szavazóvá serdülő potenciális örökösök részéről.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Egy népszerű magyarországi tévéműsor – igaz, csak a könnyed beszélgetés szintjén – azt a kérdést boncolgatta a minap, hogy nehezebb-e a nőknek érvényesülniük ebben a férfiközpontú társadalomban. A kikötést, hogy ez nem egy feminista adás, azzal is igazolták, hogy tudós asszonyok is beszéltek a saját...
2018. DECEMBER 7.
[ 18:19 ]
Nem is tudom, honnan kezdjem. Talán onnan, hogy Bácskában születtem, túl vagyok a hatvanon és esetemben is, mint a hozzám hasonló korúak életében, sokat jelentett, amikor jugoszláv útlevéllel a zsebemben utazhattam egy kicsit. Az utazásaimat az anyagi helyzetemhez igazítva nem jutottam túl messzire, de meghatározó élmény volt...
2018. NOVEMBER 30.
[ 20:05 ]
A fogalmak, hogy szabadság, felszabadulás - gondolom - sokunkat érint fájdalmasan érzékenyen ezekben a napokban (is), amikor a nagy háború és az új határok megrajzolása, továbbá az abból eredő százéves folyamatok feletti ünnepléseknek vagyunk tanúi. Szerintem bennünket idősebbeket úgy általában mindig, kivételt talán...
2018. NOVEMBER 23.
[ 16:09 ]
Beolvasás folyamatban