Levelek a Rózsa utcából
A munkaadó tisztességéről

Budapesten a karácsonyi forgatagban a Nyugatinál vettem egy kürtőskalácsot 320 forintért és miközben élveztem a vanília és a fahéj keverékének kellemes illatát, elgondolkodtam azon, hogy otthon Bezdánban vagy Újvidéken ezidőtájt ezért a 120 dinárnyi pénzért biztosan burekot vettem volna, s a nap eseményeinek hatására az a kérdés is felmerült bennem, hogy a magyar vagy a szerbiai minimálbérért vajon hány ilyen kalács vásárolható?

A minimálbér nagyon-nagyon kevés mindkét országban, függetlenül attól, hogy időközönként mindkettőben emelik egy kicsit és a keresetek növelésének az ígérete az egyik tényező, amellyel a hatalom maga mellett próbálja tartani a választókat. Magyarországon most éppen a bérek kilátásba helyezett növelésével. Itt a túlóra-törvény miatti tüntetési hullám árnyékában kissé elsikkadt, hogy mostanában egy alkufolyamat is zajlik a szakszervezetek és a kormányzati intézmények között a minimálbérről. A szakszervezetek 13-15 százalékos növelést akarnak, a kormányzat 5-7 százalékosról beszél. Konkrét összegre lefordítva ez – talán – azt jelentené, hogy a minimálbér 138 ezerről 150 ezerre emelkedne bruttóban, vagyis a legkisebb kereset elérné a nettó 100 ezer forintot, azaz a 330 eurót. (Messze van az átlagos kisemberr álmának mondott ezer eurós, vagyis megközelítőleg 300 ezer forintos határtól.) Szerbiai dinárra lefordítva pedig a magyar minimálbér azt jelentené, hogy a garatált legkisebb kereset megközelítőleg 40 ezer dinár lenne, ami egyelőre elérhetetlen vágy. Elérhetetlen olyan körölmények között, amikor a szerbiai munkások a 27 ezer dinárról, mint „pszichológiai határról” beszélnek, aminek átlépése a 2019-re ígért 25-28,5 ezer dináros minimálbérek hallatán valóságos megkönnyebbülést jelentett.

A két országban, persze, mások a körülmények, de a legkevesebbet kereső munkások oldaláról nézve azt hiszem nem sok a mozgástér a könnyebb élet, a jobb életszínvonal tekintetében. A tüntetéseket kiváltó magyar túlóratörvény kapcsán a hatalom most azt mondja, hogy a több túlóra lehetővé tétele egyben lehetőség, hogy aki önként vállal többlet munkát, az egyénileg, önként megállapodhat a munkaadóval erről, és ennek alapján, törvényes keretek között, többet is kereshet, vagyis jobban élhet a családja.

S itt meg is állnék. A megállapodásnál a munkaadóval. És tovább lépnék, hogy a megállapodásnak akkor van értelme, ha ellenőrizhető és számonkérhető. Nem csak Magyarországon, hanem másutt is. Az utóbbi években időközönként hónapokat töltöttem Németországban, volt alkalmam látni, hogy ott is örök a vita a munkás és a munkaadó között. Legalábbis abban a körben, ahol mozogtam. Láttam, megtapasztaltam többször is, hogy a házhoz bejáró egészségügyi nővérek mennyire lázadnak a hosszú munkaidő, a szombat-vasárnapi munka, a kevés szabadnap és a kevés kereset miatt. Amikor már nem bírták tovább, többen egyszerűen odébbálltak. Hogy a keresetüket utólag megkapták-e, nem tudom, de azt láttam, hogy sokszor maga a munkaadó – a háziápolási szolgálat alapító-igazgatója – volt kénytelen beállni a vasárnapi munkára és elvégezni mindent, ami az idősek gondozásával és egészségügyi ellátásával járt. A családunkban pedig megtapasztaltuk, hogy hiába a szerződés és hiába az elvégzett munkáról vezetett hivatalos bejegyzések, nagyon nehéz utolérni a törvény erejével azt a munkaadót, aki egyszerűen nem fizeti ki a béreket. Történik ez történetesen Hollandiában, annak a Judith Sargentininek az országában, aki az Európai Parlamentben képviselőként igencsak számonkéri a jogállamiság állását Magyarországon. Nos, hiába a munkaügyi törvények Hollandiában, az ügyvédek sem igen akarnak foglalkozni a munkások „apró-cseprő” ügyeivel, különösen, ha külföldiek és ha a tét, amivel a munkaadó megkárosította a munkását az elvégzett munka ki nem fizetésével, alig van 5 ezer euró. Aztán, olvashattunk a Szlovákiában pórult járt csaknem ötszáz szerbiai munkás esetéről is, arról, hogy egy ügynökség által reméltek munkát Szlovákában, dolgoztak is, de fizetést nem kaptak, és az utolsó dinárjuk is elment erre a kényszermukával fűszerezett kalandra.

Nem elég tehát az esély a munkára és a jól elvégzett munka, és nem elég a (jó vagy rossz) törvényes szabályozás sem, a munkaadó tisztessége a legfőbb. Az állam részéről pedig olyan kényszerítő eszközök is elvárhatók, amelyek tisztességre kényszerítik a mukaaadót - ha már nagyobb bérekre nem lehet, és olyan időket élünk, amikor könnyű kiszámolnunk, hogy egy minimálbérből hány kürtőskalácsra vagy burekra futja.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Örökség? - illusztráció
2018. DECEMBER 14.
[ 19:26 ]
Egy népszerű magyarországi tévéműsor – igaz, csak a könnyed beszélgetés szintjén – azt a kérdést boncolgatta a minap, hogy nehezebb-e a nőknek érvényesülniük ebben a férfiközpontú társadalomban. A kikötést, hogy ez nem egy feminista adás, azzal is igazolták, hogy tudós asszonyok is beszéltek a saját...
2018. DECEMBER 7.
[ 18:19 ]
Nem is tudom, honnan kezdjem. Talán onnan, hogy Bácskában születtem, túl vagyok a hatvanon és esetemben is, mint a hozzám hasonló korúak életében, sokat jelentett, amikor jugoszláv útlevéllel a zsebemben utazhattam egy kicsit. Az utazásaimat az anyagi helyzetemhez igazítva nem jutottam túl messzire, de meghatározó élmény volt...
2018. NOVEMBER 30.
[ 20:05 ]
A fogalmak, hogy szabadság, felszabadulás - gondolom - sokunkat érint fájdalmasan érzékenyen ezekben a napokban (is), amikor a nagy háború és az új határok megrajzolása, továbbá az abból eredő százéves folyamatok feletti ünnepléseknek vagyunk tanúi. Szerintem bennünket idősebbeket úgy általában mindig, kivételt talán...
2018. NOVEMBER 23.
[ 16:09 ]
Beolvasás folyamatban