Levelek a Rózsa utcából
Nincs új a nap alatt

Az újvidéki taxis, akinek a kocsijába éppen beülök, Olaszországból érkezett haza. Kamionsofőr volt ott 18 évig. Érdekesmód, épp a 2000-es szerbiai hatalomváltás után ment el, nem várva meg az ígért jobb élet esetleges beteljesülését. Jó választás volt az anyagi háttér megalapozása szempontjából, de most már itt volt az ideje, hogy együtt legyen a család – mondja a hozzám hasonlóan nem éppen fiatal ember, és kérdés nélkül megosztja velem véleményét külföldi munkáról, itthon maradásról, munkaerkölcsről… Higgadtan, reális érvekkel beszél mindenről, ám a munkához való viszonyulás kapcsán némi felháborodást érzek a hangjában. El is mondja, hogy konkrétan miért is. A minap volt egy fiatal utasa, az egyik Újvidék-közeli ismert vágóhíd munkása, aki olyan volt, mintha megtestesítené a mai fiatalok mindennel elégedetlen csoportját. Alig két hónapja dolgozik, havi 55 ezer dinárért, és már arra készül, hogy felmondjon, mert a főnök minden nap parancsol neki! – összegezi a taxis az elhangzottakat azzal a kommentárral, hogy nincs olyan munkahely, ahol ne parancsolnának. Még az önfoglalkoztatók is parancsolnak önmaguknak, hogy irány a munka! – viccelődik.

Igen, a munka, akárcsak a tanulás, kényszer. Ha motiváltak vagyunk, akkor is.

Mindkettő könnyebb, ha motiváltak vagyunk. A tanulás könnyebben megy, ha érdekel a tartalom és fontos számunkra a cél, mégis egyfajta kényszer is még akkor is, ha közben élvezzük, hogy új ismereteket szerzünk és szélesedik a gondolatvilágunk, vagy hogy olyan hatékony mozdulatokat gyakorolunk be, amelyek később a hasznunkra válnak (például a motorikus ügyességet is megkövetelő szakmákban vagy a művészetekben). A munka is kényszer, a motivációs tényezők ellenére is. Ideális esetben a munkánkban sem a pénz a fő motiváció, hanem inkább a bennünk megjelenő belső tartalom, mint amilyen a kreativitás gyakorlása vagy az elvégzett teljesítmény öröme. De kevés embernek adatik meg ez az ideális állapot. A legtöbb esetben az egyéb kiváltságok mellett mégiscsak a pénz legfontosabb motiváló tényező.

A taxis éppen ezért nem érti az idézett fiatalember elégedetlenségét. Csak most kezdett dolgozni, alig két hónapja, és elégedetlen az 55 ezer dinárral, pedig a mi körülményeinkhez képest ez nagy összeg, még ha olykor féldisznókat is cipel a hátán… Gyorsan megérkezem, de még akkor is az elhangzottakon gondolkodom, amikor a taxis már messze jár. S alig múlik el néhány óra, szemembe ötlik egy magyar nyelvű újsághirdetés, amelyben húsüzembe keresnek munkásokat Németországba, nyelvismeret sem szükséges és még szállást is adnak. A bér pedig teljesítménytől függően 1200-1800 euró. Éltem Németországban, tudom, hogy a húsárak és a felvágottak árai megközelítik a szerbiai és a magyarországi árakat, azt viszont nem tudom, hogy ebben az ágazatban hol vannak a kifizetődőség határai. Munkás-szempontból viszont annak, aki az életvitelről hasonlóan gondolkodik, mint a csaknem húsz évet Olaszországban sofőrködő újvidéki taxisom, bizonyára a nagyobb kereset a perdöntő.

Valami hasonlót mond egy csoport (általam romának vélt) fiatalembernek a vezetője is, akit néhány nappal később az Újvidékről Budapestre tartó éjszakai vonatban Budapestre érve megszólítok. Elmúltak az ünnepek, a sok utas mindegyikén látszik, hogy ingázó munkás. Az asszonyok beszélgetéséből kiszűröm, hogy ők Mosonmagyaróvárra igyekeznek, ott dolgoznak egy híres cég híres gyárában, és elégedettek a munkával, főnökkel, fizetéssel, szabadnapokkal. De ezek a fiatalemberek szótlanok, magukba húzódóak egész úton. Az úti okmányok ellenőrzésekor a magyar hatóságok (szerb nyelvű) kérdéseire azonban – legalábbis úgy tűnik - egyenes választ adnak. Belgrádból utaznak Budapestre, megnevezik csoportjuk vezetőjét, Krisztijánt is, aki munkára viszi őket. “Oda megyek, megmutatom magam és megmondom, hogy dolgozni akarok, ha kellek nekik” – mondja az egyikük magabiztosan, majd a hatóságok távozása után alvásra hajtja a fejét. Illetlenség lenne kérdezősködnöm, később reggel Budapesten a vonatból kifelé igyekezve mégis megkérdezem Krisztijánt, hogy milyen munkát talált embereinek. Fizikai munkát, magyarul sem kell tudni, és jobban megfizetik, mint otthon – válaszolja szűkszavúan.

Nincs új a nap alatt. A pénz motivál, több száz kilométernyi ingázások és különélések árán is.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A gyengébb nem - illusztráció
2019. MÁRCIUS 8.
[ 10:18 ]
Beleszülettünk - illusztráció
2019. MÁRCIUS 5.
[ 9:51 ]
Véletlenszerű? - illusztráció
2019. FEBRUÁR 26.
[ 13:08 ]
Egy bánáti faluban – ahol már látszanak a verseci borvidék lankái – kellemes hangulatban az élet dolgairól beszélgetünk. Ez a jelző, hogy kellemes, az emberi viszonyainkra vonatkozik, a témára vonatkoztatva kissé túlzás lenne. Kellő empátiával, mondhatnám szeretetteljesen az elvándorlásról és a fogyásunkról mondjuk...
2019. FEBRUÁR 19.
[ 15:30 ]
Ad az élet néha furcsa kis fordulatokat, jelentéktelennek tűnő ajándékokat, amelyek előremutatnak egy kicsit, hogy ha valami nagyon távolinak tűnik, a képzeletünkben kialakuljon a kép, hogy milyen is lenne ha… Napokkal ezelőtt azzal a – szerintem sokakat érintő – döbbenetes hírrel szembesültem, hogy legalább egy évre...
2019. FEBRUÁR 10.
[ 22:16 ]
Nem tudom, mostanában hogyan érzik magukat a hozzám hasonlók, akik az utóbbi időkben sokat utaztak a Belgrád-Budapest vasútvonalon. A viszonylag sok utasra gondolva, nem vagyok egyedül azon bajommal, hogy hogyan ezután? Nem kellemes bizonytalanság. Az újjáépítési munkálatok miatt megszűnnek a járatok, napi egy lesz csak, az is...
2019. FEBRUÁR 1.
[ 20:16 ]
Beolvasás folyamatban