Levelek a Rózsa utcából
Utódlás

Egy bánáti faluban – ahol már látszanak a verseci borvidék lankái – kellemes hangulatban az élet dolgairól beszélgetünk. Ez a jelző, hogy kellemes, az emberi viszonyainkra vonatkozik, a témára vonatkoztatva kissé túlzás lenne.

Kellő empátiával, mondhatnám szeretetteljesen az elvándorlásról és a fogyásunkról mondjuk a magunkét. Igaz, nem a belenyugvás hangján, hanem kérdéseink által éppen a tenni akarás, a megoldáskeresés lendületével. Egy nyugdíjas tanárnő az, aki körünkben – életközelből – a legtöbbet tudja a témáról. Megfigyelései jelzés értékűek, gondolom, a jövőnket tervező, a szociális és egyéb támogatásokat, de legfőképpen az oktatáspolitikánkat irányító politikusaink számára is. Szakközépiskolai tanárnő lévén sokat tapasztalt, emberi viszonyulása révén pedig sok jelzést is kapott arról, hogyan is alakulnak a diákjainak (általánosítva: korunk fiatal nemzedékének) a dolgai, milyen a gondolatviláguk, és milyen sorsot oszt számukra az élet.

Fogyásunkról, demográfiai bajainkról szólva a gyermekvállalásra fókuszálunk. A tanárnő megfigyelése szerint visszamenőleg két évtizeddel két irányban alakul a szakiskolát választó fiatalok sorsa. Az egyik irányt azok követik, akiket lényegében nem is érdekel a kiválasztott szakma, iskolába menve csak a környezet elvárásainak tesznek eleget. Itt, ebben a csoportban gyakori, hogy a lányok teherbe esnek, illetve a fiúk potenciális apává válnak és ilyenkor ki is maradnak az iskolából, férjhez mennek, nősülnek, összeköltöznek, nevelik a gyerekeiket és alkalmi munkából éldegélnek, “elvannak valahogy”. A másik irány követői tanulnak, szakmát szereznek és Nyugatra veszik az irányt. Közülük a legtöbben nem nősülnek, nem mennek férjhez – az ő céljuk inkább az, hogy feltalálják magukat és anyagi alapot teremtsenek maguknak, hogy Uram bocsá, hazatérve legyen mivel dicsekedniük a kívülállók előtt. Az ő esetükben nincs gyermekvállalás, évekre visszatekintve csak nagy késéssel jön a gyerek, némi szerencsével, ha jön egyáltalán.

És ezzel, hogy “némi szerencsével”, elérkeztünk a talán legnagyobb bajunknak minősíthető gondunkhoz, az utódlás kérdéséhez, amely ma már Szerbiában és Magyarországon is állami szintű nagy problémának tekinthető. Mind a szerb, mind a magyar állam hoz intézkedéseket a demográfiai hanyatlás megállítására, újabban Magyarország “kavart vihart” még a nemzetközi politikában is az újabb családpolitikai intézkedésekkel. (A svéd szociális ügyekért felelős miniszter asszony bírálta Orbán Viktor magyar kormányfőt, hogy azt akarja, több “igazi” magyar gyermek szülessen – mer hogy őt a magyarországi születés-serkentés a múlt század 30-as éveire emlékezteti.) A magyar intézkedések, mint tudjuk, elsősorban a lakhatási körülmények megteremtésére, kedvezményes, illetve kamatmentes hitelekre vonatkoznak elsősorban (ami által sok ingatlanos szerint egyenes arányban növekednek a lakásárak), ám ha a honi vajdasági viszonyainkat nézzük, ahol rengeteg az üresen álló, lakható falusi ház, és a kisvárosokban a lakásárak sem szöktek még az égig, akkor mégiscsak fel kell tenni a kérdést, hogy milyen személyes okok és antropológiai jelenségek állnak a háttérben, amelyek miatt ide jutottunk. És itt már elérkeztem a személyes bajokhoz és egyéni döntésekhez. A nagy kérdéshez, hogy manapság “kitolódik” a gyermekvállalás életkora és a biológiai óra egyaránt közbeszól fiúknál és lányoknál. A lányoknál jobban, de a fiús anyukák se örüljenek: a fiúknál is. Na, és a fiúk se örüljenek: Legalábbis az én ismereteim szerint, hiszen több vizsgálatról szereztem tudomást, amely szerint már a katonakorban levő fiúk jelentős hányadánál nulla (!) szinten van a nemzőképesség (orvosok tudják, miért). Ilyen körülmények között már a határtalan férfiúi önbizalom kategóriájába tartozik a következő történet, amit szintén Versec környékén hallottam, de bárhol megtörténhetne. Az anyuka tisztítóba készítette a 34 éves fia zakóját, és a zsebeket kiürítve óvszerre is rábukkant. Mondta is a fiának, hogy örül az elővigyázatosságnak, hiszen védi magát a nemi betegségektől. A fia válasza azonban az unokát váró anyát valósággal a depresszióba taszította: nem a betegségektől fél, hanem attól, hogy “becsúszhat” egy gyerek.

S ahogy a történeteket beszélgetőtársaimmal jól átgondoljuk, oda jutunk, hogy mindezt a politika nem oldhatja meg. Az állami támogatások, a gyermekvállalásra serkentő politikai üzenetek részben talán segíthetnek, de valaminek a lélek mélyén is történnie kell, hogy megmagyarázhatatlan világunkban megtörténjen a csoda, és az egészséges életszemlélet győzedelmeskedjen. Hogy ne legyen két irányzat, miszerint a fiatalok túl korán, iskoláik befejezése előtt vállalnak gyereket, vagy pedig teljesen elzárkóznak a gyermekvállalástól és az azzal járó felelősségtől. Fontosak, nagyon fontosak az anyagiak, és ehhez kell az állam segítsége, de valami más is kell. Az egyén személyes akarata, és készsége a felelősségvállalásra. Az egészséges életösztön, s a csoda, hogy ez az egészséges életösztön felébredjen, lányokban és fiúkban egyaránt.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Egy találkozóról - illusztráció
2019. MÁJUS 14.
[ 13:42 ]
Tőke - illusztráció
2019. MÁJUS 9.
[ 13:51 ]
Ismerőseim közül sokan hisznek az intő jelekben. Csak figyelni kell, és jelenségekből, történésekből, hirtelen feltörő érzelmeinkből ki lehet olvasni a következtetéseket életünk folyamataira, de legfőképp életünk egy-egy állomásának fontos döntéseire vonatkozóan – állítják. Ezekben a napokban többen is...
2019. ÁPRILIS 18.
[ 15:07 ]
Csoportterápia címen fut egy kedves darab a magyarországi színházakban, évekkel ezelőtt én is láttam a Madáchban. A szerzők magyarok, művüket a “mjuzikelkámedi” kategóriájába sorolták, és amikor a színpadon lepörögtek az első jelenetek, azt hittem, az amerikai népszerű pszichoterápiás tanácsok tömkelegéből vett...
2019. ÁPRILIS 10.
[ 16:41 ]
Számolgatunk a sógornőmmel egy téma kapcsán, amivel nap mint nap szembesülünk. Mi még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelynek tagjai fejből osztottak-soroztak nagyobb számokat is, akárcsak az a hatvan körüli asszony, akivel sógornőm egy orvosnál találkozott egy szerb-magyar határ közeli magyar kisvárosban. Az illető asszony...
2019. ÁPRILIS 3.
[ 14:06 ]
Beolvasás folyamatban