Levelek a Rózsa utcából
Beleszülettünk

Gondolatban lezártam egy több hónapos olyan időszakot, amikor a tragikus eseményekről, életre szólóan tönkre tett emberi- és családsorsokról való megemlékezések súlya alatt általában a bűn és bűnhődés, és a bűn és megbocsátás kérdése is terhelően ráül az egyébként is szomorúsággal teli hangulatra. Az utóbbi években ez az az időszak, amikor becsült számok helyett többet hallunk egyéni sorsokról, a túlélők emlékezéseit felelevenítő beszámolókban az egyébként elképzelni is nehéz kínzásokról, a hozzátartozók szeme láttára kivégzett édesapákról, a Gulágra az utcáról elhurcolt fiatal lányokról, a lágerekben éhen halt vagy betegségben kínok között elhunyt hozzátartozókról… s ilyenkor – mint én is a lágerben meghalt nagyapám emlékét keresve – családok és egyéni sorsok kényszerű alakulásán töprengve az egész közösség tragédiáival is szembesülünk.

Lényegében nem is lehet lezárni ezt a témát, csak éppen az aktuális tavaszvárás kicsit más irányba tereli a figyelmet és az érzelemvilágot, hogy aztán ősztől majd minden kezdődjön elölről.

Ez a múlttal kapcsolatos, a ma generációjának az életét is befolyásoló sorskérdés-sorozat általában novemberben kezdődik az 1944-45-ös magyar áldozatokról való megemlékezésekkel, folytatódik a Jugoszlávia-szerte létesített, a németek kollektív büntetésére “hivatott” lágerek megnyitására és a lágerek német, magyar és más nemzetiségű áldozataira való emlékezésekkel, azután pedig a magyarországi németek elűzetésének évfordulójához, és a holokauszt emléknapjához kapcsolódó rendezvények következnek, majd pedig a kommunizmus áldozatainak emléknapjához kötődően a Magyarországról (és Jugoszláviából is) kényszermunkára elhurcolt emberekre való emlékezések.

Minderről ma már sokat tudunk, de még mindig nem mindent, s nem is lehet. Úgy hetven év múlt el a történtek óta, épp elég idő arra, hogy a sokáig elhallgatott események élő tanúi közül sokan elérhetetlenek legyenek a mában, és hogy ne legyen már kit megkérdezni, amikor gyerekkorunkból előkerül több kép is, ami összefüggésben állt mindazzal, amit szüleink rossz emlékeiként tárolhatunk saját emlékezetünkben.

A múlttal foglalkozó riportok kapcsán aktív újságíróként nem egyszer hallottam olyan megjegyzéseket, hogy nem kell a múlttal felkavarni embereket, inkább a jövőt kell nézni, és nem tragédiákkal terhelni magunkat. Az ilyen jellegű, látszólag politikai üzenetnek tűnő állásfoglalások mögé nézve biztosan felfedezhető a múltbéli traumatikus élmények tagadása, a családi örökség, hogy ne beszéljünk a szörnyűségekről – így védjük a gyerekeinket a félelemtől, amely biztosan jelentkezne, ha ismernék a múlt részleteket, és azok terhe alatt biztosan még inkább elbizonytalanodnának a kisebbségi lét egyébként is sok bajjal járó bizonytalanságában. Illetve: ne terheljük őket a mi személyes fájdalmainkkal...

Ösztönös védekezés volt ez a háború utáni kilátástalanság éveiben – a megfélemlítések közepette -, amikor az új körülményekhez való alkalmazkodás volt a legfontosabb a túlélés és az új nemzedékek megvédése érdekében. Az emberi lélek már csak ilyen. Így is tud védekezni, a „fátylat rá” elvével öntudatlanul is, mert ha felidézi a szörnyűséget, akkor ugyanazt éli át, mint amikor megtörtént.

Azt mondják, a kárvallottak visszaemlékezései nélkül a huszadik század feltárhatatlan. Most már eljutottunk oda, hogy a kárvallottak gyermekeinek, azaz a második generációnak – de talán a nagyszülők meséi alapján a harmadiknak is – kell emlékeket idézniük, és ha nem is tényszerűen, de a múltban elfojtott, s a mában mégiscsak feltörő érzelmek alapján elmondaniuk, amit még tudnak arról, amiről annak idején csak elejtett szavakkal tettek említést az idősebbek. Ez pedig nem függ össze a megemlékezések és emléknapok időszakával. Megtörtént és jelen van a családban, annak a kis közösségnek az egyetlen és megismételhetetlen útján, amibe beleszülettünk.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Egy találkozóról - illusztráció
2019. MÁJUS 14.
[ 13:42 ]
Tőke - illusztráció
2019. MÁJUS 9.
[ 13:51 ]
A minapi locsolkodós élőképek lassan-lassan összemosódnak a régi emlékek homályában megmaradt jelenetekkel, amikor az utca szinte tele volt a kisfiúk kisebb-nagyobb csoportjával, ahogy óvatosan benyitják a lányos házak utca-ajtóit, kapuit és visszafogottan kérdezik: szabad-e locsolni? Akkoriban a locsolás fejébe...
2019. ÁPRILIS 24.
[ 14:45 ]
Ismerőseim közül sokan hisznek az intő jelekben. Csak figyelni kell, és jelenségekből, történésekből, hirtelen feltörő érzelmeinkből ki lehet olvasni a következtetéseket életünk folyamataira, de legfőképp életünk egy-egy állomásának fontos döntéseire vonatkozóan – állítják. Ezekben a napokban többen is...
2019. ÁPRILIS 18.
[ 15:07 ]
Csoportterápia címen fut egy kedves darab a magyarországi színházakban, évekkel ezelőtt én is láttam a Madáchban. A szerzők magyarok, művüket a “mjuzikelkámedi” kategóriájába sorolták, és amikor a színpadon lepörögtek az első jelenetek, azt hittem, az amerikai népszerű pszichoterápiás tanácsok tömkelegéből vett...
2019. ÁPRILIS 10.
[ 16:41 ]
Beolvasás folyamatban