Levelek a Rózsa utcából
Beleszülettünk

Gondolatban lezártam egy több hónapos olyan időszakot, amikor a tragikus eseményekről, életre szólóan tönkre tett emberi- és családsorsokról való megemlékezések súlya alatt általában a bűn és bűnhődés, és a bűn és megbocsátás kérdése is terhelően ráül az egyébként is szomorúsággal teli hangulatra. Az utóbbi években ez az az időszak, amikor becsült számok helyett többet hallunk egyéni sorsokról, a túlélők emlékezéseit felelevenítő beszámolókban az egyébként elképzelni is nehéz kínzásokról, a hozzátartozók szeme láttára kivégzett édesapákról, a Gulágra az utcáról elhurcolt fiatal lányokról, a lágerekben éhen halt vagy betegségben kínok között elhunyt hozzátartozókról… s ilyenkor – mint én is a lágerben meghalt nagyapám emlékét keresve – családok és egyéni sorsok kényszerű alakulásán töprengve az egész közösség tragédiáival is szembesülünk.

Lényegében nem is lehet lezárni ezt a témát, csak éppen az aktuális tavaszvárás kicsit más irányba tereli a figyelmet és az érzelemvilágot, hogy aztán ősztől majd minden kezdődjön elölről.

Ez a múlttal kapcsolatos, a ma generációjának az életét is befolyásoló sorskérdés-sorozat általában novemberben kezdődik az 1944-45-ös magyar áldozatokról való megemlékezésekkel, folytatódik a Jugoszlávia-szerte létesített, a németek kollektív büntetésére “hivatott” lágerek megnyitására és a lágerek német, magyar és más nemzetiségű áldozataira való emlékezésekkel, azután pedig a magyarországi németek elűzetésének évfordulójához, és a holokauszt emléknapjához kapcsolódó rendezvények következnek, majd pedig a kommunizmus áldozatainak emléknapjához kötődően a Magyarországról (és Jugoszláviából is) kényszermunkára elhurcolt emberekre való emlékezések.

Minderről ma már sokat tudunk, de még mindig nem mindent, s nem is lehet. Úgy hetven év múlt el a történtek óta, épp elég idő arra, hogy a sokáig elhallgatott események élő tanúi közül sokan elérhetetlenek legyenek a mában, és hogy ne legyen már kit megkérdezni, amikor gyerekkorunkból előkerül több kép is, ami összefüggésben állt mindazzal, amit szüleink rossz emlékeiként tárolhatunk saját emlékezetünkben.

A múlttal foglalkozó riportok kapcsán aktív újságíróként nem egyszer hallottam olyan megjegyzéseket, hogy nem kell a múlttal felkavarni embereket, inkább a jövőt kell nézni, és nem tragédiákkal terhelni magunkat. Az ilyen jellegű, látszólag politikai üzenetnek tűnő állásfoglalások mögé nézve biztosan felfedezhető a múltbéli traumatikus élmények tagadása, a családi örökség, hogy ne beszéljünk a szörnyűségekről – így védjük a gyerekeinket a félelemtől, amely biztosan jelentkezne, ha ismernék a múlt részleteket, és azok terhe alatt biztosan még inkább elbizonytalanodnának a kisebbségi lét egyébként is sok bajjal járó bizonytalanságában. Illetve: ne terheljük őket a mi személyes fájdalmainkkal...

Ösztönös védekezés volt ez a háború utáni kilátástalanság éveiben – a megfélemlítések közepette -, amikor az új körülményekhez való alkalmazkodás volt a legfontosabb a túlélés és az új nemzedékek megvédése érdekében. Az emberi lélek már csak ilyen. Így is tud védekezni, a „fátylat rá” elvével öntudatlanul is, mert ha felidézi a szörnyűséget, akkor ugyanazt éli át, mint amikor megtörtént.

Azt mondják, a kárvallottak visszaemlékezései nélkül a huszadik század feltárhatatlan. Most már eljutottunk oda, hogy a kárvallottak gyermekeinek, azaz a második generációnak – de talán a nagyszülők meséi alapján a harmadiknak is – kell emlékeket idézniük, és ha nem is tényszerűen, de a múltban elfojtott, s a mában mégiscsak feltörő érzelmek alapján elmondaniuk, amit még tudnak arról, amiről annak idején csak elejtett szavakkal tettek említést az idősebbek. Ez pedig nem függ össze a megemlékezések és emléknapok időszakával. Megtörtént és jelen van a családban, annak a kis közösségnek az egyetlen és megismételhetetlen útján, amibe beleszülettünk.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A gyengébb nem - illusztráció
2019. MÁRCIUS 8.
[ 10:18 ]
Véletlenszerű? - illusztráció
2019. FEBRUÁR 26.
[ 13:08 ]
Utódlás - illusztráció
2019. FEBRUÁR 19.
[ 15:30 ]
Ad az élet néha furcsa kis fordulatokat, jelentéktelennek tűnő ajándékokat, amelyek előremutatnak egy kicsit, hogy ha valami nagyon távolinak tűnik, a képzeletünkben kialakuljon a kép, hogy milyen is lenne ha… Napokkal ezelőtt azzal a – szerintem sokakat érintő – döbbenetes hírrel szembesültem, hogy legalább egy évre...
2019. FEBRUÁR 10.
[ 22:16 ]
Nem tudom, mostanában hogyan érzik magukat a hozzám hasonlók, akik az utóbbi időkben sokat utaztak a Belgrád-Budapest vasútvonalon. A viszonylag sok utasra gondolva, nem vagyok egyedül azon bajommal, hogy hogyan ezután? Nem kellemes bizonytalanság. Az újjáépítési munkálatok miatt megszűnnek a járatok, napi egy lesz csak, az is...
2019. FEBRUÁR 1.
[ 20:16 ]
Magam is rácsodálkoztam a végtelen naivitásomra és jót is nevettem magamon, amikor újév táján egy címet látva elkezdtem gondolkodni azon, hogy Szerbiában felélednek a szövetkezetek. A címben az állt, hogy 2018-ban a keresőprogramokban a legkeresettebb szó a szövetkezet volt, vagyis a “zadruga”. Arra gondoltam, elkerülte a...
2019. JANUÁR 25.
[ 13:44 ]
Beolvasás folyamatban