Levelek a Rózsa utcából
Beleszülettünk

Gondolatban lezártam egy több hónapos olyan időszakot, amikor a tragikus eseményekről, életre szólóan tönkre tett emberi- és családsorsokról való megemlékezések súlya alatt általában a bűn és bűnhődés, és a bűn és megbocsátás kérdése is terhelően ráül az egyébként is szomorúsággal teli hangulatra. Az utóbbi években ez az az időszak, amikor becsült számok helyett többet hallunk egyéni sorsokról, a túlélők emlékezéseit felelevenítő beszámolókban az egyébként elképzelni is nehéz kínzásokról, a hozzátartozók szeme láttára kivégzett édesapákról, a Gulágra az utcáról elhurcolt fiatal lányokról, a lágerekben éhen halt vagy betegségben kínok között elhunyt hozzátartozókról… s ilyenkor – mint én is a lágerben meghalt nagyapám emlékét keresve – családok és egyéni sorsok kényszerű alakulásán töprengve az egész közösség tragédiáival is szembesülünk.

Lényegében nem is lehet lezárni ezt a témát, csak éppen az aktuális tavaszvárás kicsit más irányba tereli a figyelmet és az érzelemvilágot, hogy aztán ősztől majd minden kezdődjön elölről.

Ez a múlttal kapcsolatos, a ma generációjának az életét is befolyásoló sorskérdés-sorozat általában novemberben kezdődik az 1944-45-ös magyar áldozatokról való megemlékezésekkel, folytatódik a Jugoszlávia-szerte létesített, a németek kollektív büntetésére “hivatott” lágerek megnyitására és a lágerek német, magyar és más nemzetiségű áldozataira való emlékezésekkel, azután pedig a magyarországi németek elűzetésének évfordulójához, és a holokauszt emléknapjához kapcsolódó rendezvények következnek, majd pedig a kommunizmus áldozatainak emléknapjához kötődően a Magyarországról (és Jugoszláviából is) kényszermunkára elhurcolt emberekre való emlékezések.

Minderről ma már sokat tudunk, de még mindig nem mindent, s nem is lehet. Úgy hetven év múlt el a történtek óta, épp elég idő arra, hogy a sokáig elhallgatott események élő tanúi közül sokan elérhetetlenek legyenek a mában, és hogy ne legyen már kit megkérdezni, amikor gyerekkorunkból előkerül több kép is, ami összefüggésben állt mindazzal, amit szüleink rossz emlékeiként tárolhatunk saját emlékezetünkben.

A múlttal foglalkozó riportok kapcsán aktív újságíróként nem egyszer hallottam olyan megjegyzéseket, hogy nem kell a múlttal felkavarni embereket, inkább a jövőt kell nézni, és nem tragédiákkal terhelni magunkat. Az ilyen jellegű, látszólag politikai üzenetnek tűnő állásfoglalások mögé nézve biztosan felfedezhető a múltbéli traumatikus élmények tagadása, a családi örökség, hogy ne beszéljünk a szörnyűségekről – így védjük a gyerekeinket a félelemtől, amely biztosan jelentkezne, ha ismernék a múlt részleteket, és azok terhe alatt biztosan még inkább elbizonytalanodnának a kisebbségi lét egyébként is sok bajjal járó bizonytalanságában. Illetve: ne terheljük őket a mi személyes fájdalmainkkal...

Ösztönös védekezés volt ez a háború utáni kilátástalanság éveiben – a megfélemlítések közepette -, amikor az új körülményekhez való alkalmazkodás volt a legfontosabb a túlélés és az új nemzedékek megvédése érdekében. Az emberi lélek már csak ilyen. Így is tud védekezni, a „fátylat rá” elvével öntudatlanul is, mert ha felidézi a szörnyűséget, akkor ugyanazt éli át, mint amikor megtörtént.

Azt mondják, a kárvallottak visszaemlékezései nélkül a huszadik század feltárhatatlan. Most már eljutottunk oda, hogy a kárvallottak gyermekeinek, azaz a második generációnak – de talán a nagyszülők meséi alapján a harmadiknak is – kell emlékeket idézniük, és ha nem is tényszerűen, de a múltban elfojtott, s a mában mégiscsak feltörő érzelmek alapján elmondaniuk, amit még tudnak arról, amiről annak idején csak elejtett szavakkal tettek említést az idősebbek. Ez pedig nem függ össze a megemlékezések és emléknapok időszakával. Megtörtént és jelen van a családban, annak a kis közösségnek az egyetlen és megismételhetetlen útján, amibe beleszülettünk.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Kenyér - illusztráció
2019. AUGUSZTUS 22.
[ 13:35 ]
Figyelnek - illusztráció
2019. AUGUSZTUS 15.
[ 13:18 ]
Nagytakarítás - illusztráció
2019. AUGUSZTUS 1.
[ 11:08 ]
Azt kérdezték tőlem, hogy mikor van Anna-nap. Hirtelen jött a kérdés, és szégyen szemre haboztam a válasszal, hogy tényleg, hányadikán is… Bezzeg az én időmben - amikor még nem voltak digitális naptárak, eseményekre emlékeztető internetes programok, a mobiltelefonba beírt szülinapok stb. – biztosan rávágtam volna a...
2019. JÚLIUS 23.
[ 17:56 ]
Magyarországon lasszóval keresik a busz- és kamionsofőröket, mozdonyvezetőket, vasúti munkásokat – derül ki a számos, új munkatársak toborzására vonatkozó felhívásból, aminek igazát egy palánkai ismerősöm is megerősíti, akivel Újvidékről Magyarországra utazva honi dolgainkról beszélgetünk. Ő személy szerint azzal...
2019. JÚLIUS 17.
[ 13:03 ]
Hogy maga milyen naiv! – fordul felém mosolyogva a kisbusz vezetője, amikor arra panaszkodom, hogy ha tudom előre, mennyi szünetet tart útközben, biztosan nem vele utazom. A kisbuszt üzemeltető cégben egy ügyfélnek sem mondják meg, hogy milyen hosszú utazásra számíthat, mert akkor biztosan nem őket választaná, a biznisz pedig...
2019. JÚLIUS 10.
[ 18:20 ]
Beolvasás folyamatban