Levelek a Rózsa utcából
Határok és szándékok

Ilyentájt, nemzeti színekkel ékesített ünnepeinken mindig eszembe jut egy történet, amit könnyek nélkül még egyszer sem sikerült elmesélnem, pedig igazából a hivatallal való küzdelem sikeres befejezéséről, mondhatnám, koronázáról és a hivatalnoki helytállás követendő példájáról, de mindenekelőtt az emberi magatartásról szól.

Egy híján húsz éve lesz, hogy megtörtént. Zombori tudós barátnőm Magyarországon kapott munkát egy hosszú távra szóló projektben. És úgy van rendjén, hogy aki kutat, cikkekben, konferenciákon ossza meg eredményeit tudós társaival. Akár azon az áron is, hogy csak vízummal utazhat közeli és távoli országokba. Egy jugoszláv útlevél tulajdonosának a délszláv háborúk következményeként bevezetett vízumkényszer az évek során terhes tényezővé vált, hiszen minden külföldi konferenciát utazás előzött meg Budapestről Belgrádba, és következhetett a sorbanállás valamely konzulátus előtt a vízumért, és csak ezután lehetett letenni valamit a tudomány oltárára külföldön. Akkoriban még nem volt honosítás, csak hosszú eljárás, de azért évek múltán mégis megjött a meghívó az eskütételre, s a véletlen hozta úgy, hogy épp nála vendégeskedtem, amikor bekopogott a postás. Olyan hosszú idő múlt el a bevándorlási hivatallal bajlódva, hogy barátnőm már örülni sem tudott igazán, de azért rábólintott, hogy a jelzett időpontban vele lehessek. És akkor ott a VI. kerületi anyakönyvezetőnél megtörtént a csoda. Olyan csoda, amire nem számitottunk, s aminek hatására folytak a könnyek az arcomom. Magyar zászló, himnusz, eskű - és a borzongató megfogalmazhatatlan érzés azóta is, minden ilyen alkalommal. De az igazi csoda az anyakönyvvezető asszony volt a végtelen emberi kisugárzásával, ahogy túltett a csak sokkal később bekövetkezett nemzetegyesítési politika minden szívhez szóló politikai beszédén. Megérintette a lelkünket, pedig csupán valami olyasmit mondott, hogy a most megtörtént esemény egy sajátos elégtétel mindannyiunknak és különösen az új magyar állampolgárnak, aki Zomborban született, az egykori 64 között a második legnagyobb vármegye székhelyén, de a határok elválasztották a nemzet többi részétől. A szándékok azonban változnak, és az emberek és az emberi kapcsolatok által a határok elveszítik a jelentőségüket, íme, most már azok számára is, akik Zomborban születtek…

Most, a március 15-ei ünnepek alatt a barátaim sorra küldték át üzenetben vagy osztották meg a közösségi portálon a fotót, amelyen a zombori megyeháza látszik az erkélyén kitűzött magyar zászlóval. Számunkra, akiknek az élete sok jóban és sok rosszban kötődik Zomborhoz, ez a látvány ugyanúgy mély érzelmeket hoz felszínre, mint az imént felidézett, egy nemzet összetartozásáról egy egyszerű anyakönyvvezetői irodában, távol a politikáról elmondott, fontos üzenetet hordozó mondat, ami felemel és önbizalmat ad. A magyar zászló a nemzeti ünnepen a zombori megyeházán is ilyen üzenetet hordoz, és nem csak a múltról, sokkan inkább a jelenről szól: még ha kevesen vagyunk is Nyugat-Bácskában, de jelzi, hogy vagyunk, és ezt tudtára adja másoknak is.

És akkor most az elérzékenyülés után nemzeti vonatkozásban jöjjön egy kis racionalitás. Nagy István, magyar agrárminiszter mondta ki épp itt Nyugat-Bácskában, Doroszlón (kár, hogy egy negatív előjelű sajtóhír következtében a figyelem elsiklott erről), hogy a magyar nemzet mindig is a vidék erejéből tudott erőt meríteni, és az ebből táplálkozó hagyományaink és a természeti kincseink nem választhatók el a határok mentén, és ma már elérhető, hogy függetlenül a határtól a magyar közösségek kölcsönösen befolyásolják az előrehaladást. És itt jön a probléma: ehhez a szándékhoz kell hozzásimulnia a két ország kölcsönös, problémamegoldó kapcsolatának, hogy a határok ne akadályt jelentsenek. A hosszú várakozás a határátkelőknél elfogadhatatlan és az olykor fájdalmasan nagy bosszúságokat nem tudja feloldani egyetlen egyszerű határrendőr sem semmilyen hivatalnoki emberi gesztussal sem, mint húsz évvel ezelőtt az anyakönyvvezető asszony ott a VI. kerületben. Most már magas szintről jön a jelzés, hogy a szándék megérett a megoldáshoz. Remélem, igen.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Egy találkozóról - illusztráció
2019. MÁJUS 14.
[ 13:42 ]
Tőke - illusztráció
2019. MÁJUS 9.
[ 13:51 ]
A minapi locsolkodós élőképek lassan-lassan összemosódnak a régi emlékek homályában megmaradt jelenetekkel, amikor az utca szinte tele volt a kisfiúk kisebb-nagyobb csoportjával, ahogy óvatosan benyitják a lányos házak utca-ajtóit, kapuit és visszafogottan kérdezik: szabad-e locsolni? Akkoriban a locsolás fejébe...
2019. ÁPRILIS 24.
[ 14:45 ]
Ismerőseim közül sokan hisznek az intő jelekben. Csak figyelni kell, és jelenségekből, történésekből, hirtelen feltörő érzelmeinkből ki lehet olvasni a következtetéseket életünk folyamataira, de legfőképp életünk egy-egy állomásának fontos döntéseire vonatkozóan – állítják. Ezekben a napokban többen is...
2019. ÁPRILIS 18.
[ 15:07 ]
Csoportterápia címen fut egy kedves darab a magyarországi színházakban, évekkel ezelőtt én is láttam a Madáchban. A szerzők magyarok, művüket a “mjuzikelkámedi” kategóriájába sorolták, és amikor a színpadon lepörögtek az első jelenetek, azt hittem, az amerikai népszerű pszichoterápiás tanácsok tömkelegéből vett...
2019. ÁPRILIS 10.
[ 16:41 ]
Beolvasás folyamatban