Levelek a Rózsa utcából
Légicsapás és lélek

A kék színű csuklós busz hátsó ajtajánál állok és erősen kapaszkodom, mert nagy a rázkódás, és a kanyarban óriásinak tűnik a kilengés. Az épületeket bámulom, amikor a mellettem álló fiú felemeli a hangját, és valószínűleg elismétli a telefonba, amit az imént mondott. „Mama, nisam ni poneo opremu”, s aztán a további beszélgetésből leszűröm, hogy a fiú „magával sem vitte a felszerelését”, mert előre tudta, hogy nem ér oda az edzésre. Hirtelen végigfut rajtam a döbbenet, hogy hogyan is kerültem a 4-es buszba az újvidéki Limán felé, s eltart a másodperc töredékéig, hogy meggyőzzem magam, nem Újvidéken vagyok, és nem is a 4-es buszban, hanem Pesten a 30-asban.

Hogy Budapesten az utcán sok szerb szót hallani, egyáltalán nem újság. Sok itt a szerbiai középiskolás és egyetemista (újabban építőipari munkás, villanyszerelő is például – erről az utazásaim során győződtem meg), továbbá a vállalkozást folytató, az utóbbi évtizedekben érkezett család, és nem mellékesen az évszázadokkal ezelőtt ide vándoroltak leszármazottai is kitartanak anyanyelvük mellett. Ismerőseim mesélik, hogy a szerb szó különösen a 20 évvel ezelőtti tavaszon volt gyakori, amikor a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásai elől, főként Belgrádból, a tehetősebb emberek legnagyobb része ide menekítette a családját.

A pillanat, amikor a buszban hirtelen nem is tudtam, hol vagyok, megboldogult Umek Miklóst, az Újvidéki Rádió népszerű szerkesztőjét juttatta eszembe, aki több izgalmas cikket is közölt a teleportáció fantasztikus lehetőségeiről. Bár már tudósok is állítják, hogy bizonyos formában az információ mellett lehetséges az anyag és az energia hipp-hopp átvitele is más fizikai helyre, erre az emberiségnek még bizonyára évszázadokat kell várnia a tudomány fejlődésének függvényében. Pedig, amikor menekülnünk kell, milyen jó lenne, ha gyorsan máshol lehetnénk! Például a bombázások alkalmával, amivel nem hagyott fel az emberiség. Bennünket húsz évvel ezelőtt bombáztak Újvidéken, de azóta sincs hosszabb időszak, hogy a világ valamely pontján ne történne hasonló. A minap is Izrael légicsapással válaszolt arra, hogy előzőleg a gázai övezetből rakétákat lőttek Tel Aviv felé. A megsebesült emberek szempontjából milyen jó is lett volna, ha teleportációval hirtelen máshol lehettek volna.

Amikor célpontjai lehetünk egy halálos csapásnak, ösztönösen menekülünk, fejvesztve is. A húsz évvel ezelőtti bombázások idején sem lehetett megszokni sem Újvidéken, sem Zombor, Szabadka, Zenta, Óbecse, Pancsova stb. környékén, hogy váratlanul meginog alattunk a szék, megremeg az épület, és várjuk, hogy mikor szakad be a mennyezet. De valahogy éltük az életünket a halálos fegyvert irányító pilóták precizitásában bízva, pedig mennyi volt a halálos áldozat így is! Előtte, a térségünkben megélt előző bombázások alatt – 55 évvel 1999 előtt –, a második világháborús szőnyegbombázások alkalmával nem kíméletesen választottak célpontokat, még 1944 augusztusában sem, amikor amerikai bombázók az újvidéki olajfinomítót is célba vették. A lakosság akkoriban fedezékbe, pincékbe menekülve reménykedett a túlélésben, békében. Így tett az anyám is 1944 november végén, amikor felkapta a három hónapos pólyás testvéremet, és a gyerekápolásban nála segédkező húgával együtt Pélmonostor bombázása elől a közeli Báni-hegy valamelyik borpincéjébe menekült. A bombázást túlélték, de a lakásába visszamenni már nem tudtak. A front átvonulásakor a teljes lakást kifosztották, a csupasz falak maradtak, még egy kanál és tányér se mutatóban. Így vált igazi földönfutóvá az anyám, és a pólyával a karjában így kényszerült egy hosszú gyaloglásra katonákat elkerülő úttalan utakon egészen Bezdánig, a szülői házig. S talán ez volt a szerencséje is egyben, mert december végén már a kollektív büntetések és a belágerozások ideje következett, amikor a Friedrich vezetéknév (amely még ma is „alkalmas” a fasisztázásra errefelé) egyenes út lett volna a megsemmisítő koncentrációs táborba, mint ahogy nagyszüleim esetében meg is történt.

Az anyám a húsz évvel ezelőtti újvidéki bombázást már egykedvűen fogadta. Az 55 évvel azelőtti trauma nem ébredt fel benne, nem félt, inkább lázadt a háborúzás ellen, mint egész életében tette, mert az bajt hoz, évtizedekre visszamaradó következményekkel, hiszen hiába a modern fegyver és a technika csodái általi védekezés, a család, és benne az emberi lélek örökre sérül. S mennyire igaza volt.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Alternatíva vonaton - illusztráció
2019. JÚLIUS 10.
[ 18:20 ]
Óda? Öröm? - illusztráció
2019. JÚLIUS 2.
[ 14:51 ]
Teszt - illusztráció
2019. JÚNIUS 18.
[ 16:03 ]
Az utóbbi egy hétben magyar vonatkozású fotók járták be a világot két témában is. Az egyik képsor a Budapesten, a Margit hídnál szerencsétlenül járt Hableány turistahajó június 11-ei kiemeléséről és az áldozatok mentéséről, illetve kereséséről, a másik az úzvölgyi katonatemető kapcsán a június 6-ai...
2019. JÚNIUS 12.
[ 15:03 ]
Nálunk a szélesebb családban nagyon fontos kapocs volt a nyelv, a magyar nyelv ismerete. Enélkül a szétszakított család még apróbb részeire bomlott volna és fájó módon pontosan az a nemzedék nem kommunikálhatott volna egymással, amely számára még élőek voltak a családi kapcsolatok, és fontosak voltak a rokoni...
2019. JÚNIUS 4.
[ 16:00 ]
Voltam a Ruszwurmnál. Turistát játszottam, s budapesti tartózkodásom alatt egy délután fogtam magam, és fellépcsőztem a budai várba. Nem voltam egyedül, a sok külföldi nyomába szegődtem, alkalmanként meg-megálltunk és a látványban gyönyörködtünk, ahogy alattunk elhalkul a Clark Ádám tér forgalma, de még jól láthatók...
2019. MÁJUS 29.
[ 15:56 ]
Beolvasás folyamatban