Csoportterápia címen fut egy kedves darab a magyarországi színházakban, évekkel ezelőtt én is láttam a Madáchban. A szerzők magyarok, művüket a “mjuzikelkámedi” kategóriájába sorolták, és amikor a színpadon lepörögtek az első jelenetek, azt hittem, az amerikai népszerű pszichoterápiás tanácsok tömkelegéből vett ismerős szituációkkal, sablonszerű identitászavarokkal, vagy a való életből menekülő, netán üldözési mániával küszködő, a maguk boldogtalanságában összeomló elkényeztetett emberek közismert történeteivel találkozunk. De nem így lett, a darab végéig eljutottunk az igazi mondanivalóhoz, mondhatnám, az emberi lélek igazi katarzisáig, annak megéléséig, amikor az egyik ember megérti és tiszteli a másikat. És közben elgondolkodhattunk azon, hogy a megjelenített, kezdetben egymásnak vadidegen figurák mondatai milyen új minőséggel bírnak így, a csoport előtt kimondva, mint ahogy a való életben is megtörténik, hogy hosszú időn át hordott tehertől szabadulunk egyik pillanatról a másikra annak hatására, hogy valaki nyilvánosan kimond valamit.
A csoportterápia kiváló eszköz a pszichoterápiában, különösen ha a résztvevő személyek saját kiútjukat keresik egy olyan helyzetből, amelyben több ember is érintett. Csakis akkor hatásos – mint általában a terápiák – ha a résztvevők saját akaratukból szeretnék a változást, amit saját akaratukból tűztek ki célul. Általában több féle személyiség, különböző környezetből érkező, más-más élethelyzetet megélő ember találkozásai révén a csoportterápia jó lehetőség lehet az egyéni fejlődésre, hasonlóan a családterápiához, ahol viszont jó esetben a családtagok mondják el egymás előtt, mivel is küszködnek a lelkük mélyén. Érdekes az emberi magatartás, és az emberi lélek is: sok minden van, amit közvetlenül nem tudunk egymás szemébe elmondani, viszont mások előtt átfogalmazva meg tudjuk üzenni, mi is a gondunk, és abból eredően mit gondolunk. Nagyanyáink idejében jól lefestette az ilyen helyzetet az a szólás, hogy “a lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle!”. Az ilyen háromszereplős szituációra is jellemző, hogy mindenkiben végbemegy egy kis változás: aki kimondja az üzenetet, az megkönnyebbül, akihez közvetlenül szól, az cinkossá válik, akinek viszont szánja a mondandót, az talán elkezd gondolkodni.
Hogy mindezt érzelmi síkra helyezzem, hadd említsek egy példát a terápiás tapasztalataim sorából, amikor egy anyuka a lányai miatt rendkívül súlyos lelkiismereti zavarokkal küszködött, mert az ő kezdeményezésére vált el a férjétől, viszont a válás után megülte az életét az érzés, hogy a lányai szenvednek. Az anyukának sikerült rávennie a lányait egy csoportos beszélgetésre, ahol a pszichológus előtt mondhatta el az ő verzióját arról, miért is volt kénytelen válni, és hogy ez a lányai miatt mennyire fáj neki, de mindent megtesz az ő érdekükben… Az életben nem minden esetben jön úgy a katarzis, mint ahogy a jó szövegkönyvnek és a jó színészeknek hála a színpadon megeshet, de mégis megtörténhet, mint adott esetben is, amikor anya és lányai a pszichológus előtt könnyezve megölelték egymást.
A csoportterápia résztvevői nem mindig támogatóan viszonyulnak egymáshoz, a legtöbbször nem elfogadóak, inkább kritizálják a másikat. Digitalizált világunkban hasonló történik a közösségi oldalakon vagy éppen a kommentelést is lehetővé tevő hírportálokon. Az elmúlt napokban egy törökbecsei igazgatónak a magyar nyelv tanulásával kapcsolatos szexistának minősített – de sokkal inkább a magyar nemzet, és a női nem iránti tisztelet hiányát tükröző -, szerb nyelven elhangzott megjegyzéséről mondták el az emberek a felháborodásukat, véleményüket, elvárásukat. A kommentek legnagyobb része és a számos “lájk” felért egy csoportterápiával. Különösen, hogy a megszólalók nemcsak magyarul, hanem szerbül is úgy mondták el a másik ember és a másik nemzet tisztelete iránti igényüket, hogy ne csak a kijelentése miatt bírált személy, hanem mások is értsenek belőle.
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Nincs hozzászólás. Legyen az első!