Levelek a Rózsa utcából
Tőke

Hiába igyekszem, sehogyan sem tudom elkerülni az elvándorlással és a kétlaki élethelyzetekkel való szembesülést és az ezzel kapcsolatos jövőképről bevillanó sejtelmeket: az egyik Rózsa utcai szomszéd most várja haza a párját Ausztriából, a másiknak a felesége a napokban utazott el Németországba, a rokonom a jövő héten érkezik ugyanonnan, a szomszédasszony zombori (szerb) rokonságának egy része épp most döntötte el, hogy hosszútávon, de legalább a gyerekek iskoláinak befejeztéig, letelepszik Ausztriában.

Kicsi lett ez az Európa, szinte minden pontja elérhető. Nem is olyan régen egy Frankfurtban dolgozó magyar edző ült mellettem, amikor Németországból repülőn Budapestre tartottam, és a külföldön történő érvényesülés témájára hangolódva ő mondott egy megdöbbentő adatot, miszerint a világban minden percben legalább 8 000 utasszállító repülőgép van a levegőben, mert manapság ilyen szinten mozognak, ingáznak, üzletelnek az emberek nagyvárosok, térségek, kontinensek között... Jómagam a minap, a nevezetes május 6-ai hétfőn éppen gyalogoltam két ország között, amikor akarva-akaratlanul ismételten a felgyorsult világ képei peregtek a szemem előtt. Ez volt az a hétfő, amikor a húsvéti és május elsejei ünnepeket összekötő külföldön dolgozó szerbiaiak vissza igyekeztek a munkahelyükre, és informatikai hiba miatt leállt az átkelés Szerbiából Magyarországra, úgyhogy ismét nagy volt a várakozás az átjárókon. Nem számoltam ezzel, nem is tudtam róla, eleve úgy indultam a Béreg-Hercegszántó határátkelőhöz, hogy gyalog megyek át, mint oly sokszor. Hétfő lévén meg is lepődtem a nagyobb számban várakozó autók láttán, de akkorra már elhárult a hiba és haladtunk. Én persze át gyorsabban, utána a szabad utat kapott autókhoz képest sokkal lassabban, és a borongós eget kémlelve a perceket számoltam, hogy vajon megteszem-e 15 perc alatt az 1 km-es távot és elérem-e a szántói buszt. Közben elégedett voltam a döntésemmel, hogy visszaadtam a csaknem 30 éves Yugo-m rendszámtábláit, mert már terhemre volt a bejegyzés hosszabbítása: némi szükséges apró javítás ára, a biztosítás és a regisztrációs díj többre rúgna, mint magának az autónak az értéke. Pedig jól megőrzött, kedves jószág, alig van benne 65 ezer km és a rozsda sem nagyon marja, mert mindig védett helyen állt... Jól döntöttél, mondta a telefonba újvidéki ismerősöm, aki hasonló helyzetben volt, mint én, és ugyanezt a lépést megtette egy hónappal ezelőtt azzal, hogy az autót alkatrészenként értékesíti, és eddig kapott is már 120 eurót. Hamarosan lesz majd újabb kocsija, a Hollandiában dolgozó fia küldi hozzá a pénzt, de az is lehet, hogy nem a pénzt küldi, hanem az ő számára vett autóval jön haza a nyáron. Megborzadok erre a képre gondolva, hogy a nyáron milyen lesz átkelni a magyar-szerb határon autóval, de nyugtatom is magamat, hogy akkor is gyalogolni fogok, ha már erről az ingázó életmódról nem tudok lemondani. Ahogy lépkedek a forgalommal szemben, hallom, hogy szépen lassul mellettem egy autó, kicsit megelőzve megáll és egy kedves hölgy megkérdezi, hogy hova tartok, mert ha nekem jó, szívesen elvisz, ő Szekszárdra tart. Amikor beülök a kocsiba, megtudom, hogy Doroszlóról vette az irányt másik otthona felé, szándékosan választva a hétfő délutánt, mert így általában, mint most is, sikerül viszonylag gyorsan átjutnia a határon. Az ő családja is lassan, folyamatosan távolodik a szülőfalutól, de elszakadni nem akar. Én annyi idő alatt már a határon vagyok, amennyi idő alatt maga kikeveredne gépkocsival Budapestről, hogy rátérjen az autópályára – elemezgeti számomra a kocsival való utazás előnyeit és hátrányait, de ebben sokkal inkább a két haza és a két otthon közelségének a megnyugtató ténye van jelen, vagyis a tudat, hogy az országhatár ellenére egyazon térségben van a szülőfalu és az új otthon, és lényegében alig két óra alatt kölcsönösen elérhetőek. Németországban milliók tesznek meg ennyit naponta a munkahelyükre utazva – mondjuk, de tudjuk, hogy az összehasonlítás érzelmi háttere egészen más. Nehéz azoknak, akik elmentek, és nehéz azoknak, akik maradtak, mert az állandó lakó nélkül árválkodó szülőházakból feltörő sóhaj olykor még a levegőben is érezhető. Különösen az elhagyott, romos házak láttán, amilyenből van, sajnos, Doroszlón is, Bezdánban is...

Mindenképpen vigasz, hogy eközben vannak új házak, felújított pompás épületek, sikeresnek tűnő gazdaságok. Egy az interneten keringő adat szerint Szerbiából 750 ezren távoztak külföldi munkára. Eközben a hivatalosan jegyzett pénzforgalom azt mutatja, hogy tavaly 3,1 milliárd euró érkezett Szerbiába magánszemélyekhez a külföldön élő rokonoktól. Amikor csak tehetik, áramlanak az emberek haza, és lám, áramlik a pénz is. Tőke ez Szerbiának, nagy tőke: szülőhelyökhöz ragaszkodó emberek és pénz. Tenni kellene ezzel nagy lépéseket, ami kapcsán, sajnos, itt álmodik a nyomor is: ha Szerbia végre európai uniós tag lehetne, nem lenne várakozás a határon, és talán busz is menne naponta Zomborból Bajára, mint a régi szép időkben. Ingázhatnának sokan kedvükből is, és többnyire nem csak kényszerből.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Egy találkozóról - illusztráció
2019. MÁJUS 14.
[ 13:42 ]
Két jel okán - illusztráció
2019. ÁPRILIS 18.
[ 15:07 ]
Csoportterápia címen fut egy kedves darab a magyarországi színházakban, évekkel ezelőtt én is láttam a Madáchban. A szerzők magyarok, művüket a “mjuzikelkámedi” kategóriájába sorolták, és amikor a színpadon lepörögtek az első jelenetek, azt hittem, az amerikai népszerű pszichoterápiás tanácsok tömkelegéből vett...
2019. ÁPRILIS 10.
[ 16:41 ]
Számolgatunk a sógornőmmel egy téma kapcsán, amivel nap mint nap szembesülünk. Mi még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelynek tagjai fejből osztottak-soroztak nagyobb számokat is, akárcsak az a hatvan körüli asszony, akivel sógornőm egy orvosnál találkozott egy szerb-magyar határ közeli magyar kisvárosban. Az illető asszony...
2019. ÁPRILIS 3.
[ 14:06 ]
A kék színű csuklós busz hátsó ajtajánál állok és erősen kapaszkodom, mert nagy a rázkódás, és a kanyarban óriásinak tűnik a kilengés. Az épületeket bámulom, amikor a mellettem álló fiú felemeli a hangját, és valószínűleg elismétli a telefonba, amit az imént mondott. „Mama, nisam ni poneo opremu”, s aztán a...
2019. MÁRCIUS 26.
[ 12:42 ]
Beolvasás folyamatban