Levelek a Rózsa utcából
Kenyér

Egyfajta megnyugtató borzongás járt át, amikor az a személy, akinek hoztam, belülről áradó tisztelettel az ujjai közé fogta az eléje tartott kenyérfalatkát, és a szájához emelte. A bezdáni templom oltárán megáldott, a bácskai búzatáblákon termett búzából sütött kenyér egy pici foszlánya megérkezett Budapestre, a szülőföldhöz való tartozás megerősítőjeként, az otthon üzeneteként, nagyanyáink intelmét idézve, hogy a kenyér számunkra szent, amit ha leejtünk, lehajolunk érte, leporolunk és megcsókolunk. Mert az az életet jelenti számunkra, a mi földünkön nekünk termett testi és lelki táplálékot, hiszen a búzaszemeken jól kivehető Krisztus Urunk arca – emlékezetünk szerint így mondogatták útravalóul nagyanyáink.

S ez az útravaló többünket elkísér sokfelé. A Szent István-nap tiszteletére tartott bezdáni szentmise és kenyérszentelő ünnepség után sokunknak jutott a megszentelt kenyérből, többek között azoknak az Ausztráliából, Németországból, Topolyáról és Újvidékről érkezett vendégeknek is, akiknek azon a napon úgyszintén elébe tartottam a templomból hozott falatkákat. S mintha valamiféle csoda történt volna, a kedves kis társaságban mindenki, még a legkisebb gyerek is áhítattal vette kezébe a kenyeret és úgy érintette az ajkához, mint egy kincset. Megtörtént velünk a csoda, áradt belőlünk a varázslatos érzés, hogy egy kultúrához tartozunk és egyek a hagyományaink.

A kép, ahogy a magyarok lakta vidékeken megszentelik a nemzeti színű szalaggal átkötött kenyereket, bejárta a sajtót, a világhálón eljutott messzi tájakra is, mint ahogy hozzánk is megérkeztek a távoli kontinenseken élő magyarok ünnepségeiről készült fotók, illetve az elkövetkező napokra bejelentett események plakátjai. Ezek a rendezvények alkalmak arra, hogy a kivándorolt magyarok második-harmadik generációi is megtanulják, honnan jöttek az őseik, és azok által hova is tartoznak még mindig – hallottam ismerősöktől.

Itthon már szinte le is csengett az ünnep, visszatérünk a dolgos hétköznapokhoz… Ki itthon-otthon, ki ideiglenes lakhelyén, ahol az otthon után sóvárog ugyan, de elégedetten nyugtázza, hogy megbecsülik és hogy egzisztenciát teremt a családjának.

Épp az ünnepnapon találkoztam egy ismerős fiatalemberrel, aki elégedetten mondta el, hogy felesége itthon dolgozik, ő maga pedig Ausztriában, de kéthetente haza jár, télen pedig több hónapot is itthon marad, így rendszeresen látja a gyerekeit, miközben a külföldi munkával megteremti a méltó egzisztenciát. Nem egyetlen példa ő, sok van ilyen, mindenki tudja. Amikor a régi (titói) Jugoszláviában a jólét rövid időszakát éltük, Vajdaságból akkor is mentek el emberek, akik még jobbat akartak. Utólag nézve, talán nekik volt igazuk, mint ahogy minden kétséget kizárólag a délszláv háború miatt távozóknak is, akik a puszta életüket mentve kezdtek új életet az anyaországban vagy még távolabb. És igazuk volt azoknak is, akik maradtak, mert nem tudtak, és nem is akartak elszakadni a szülőhelyüktől, barátaiktól, rokonaiktól, az élő múlt emlékeitől. A helyes cselekedet örök kérdését és az emiatti antagonizmust ennyi idő után a tényekkel és a döntés szabadságával való szembenézéssel kellene most már az egymás méltányolásának helyes medrébe terelni, “a másik fél” hibáztatása helyett az elfogadás szintjén a közös érdekeket és szempontokat varázsolva a cselekvés alapjává. Mert nem mindenki megalkuvó, aki marad és nem biztos az sem, hogy a körülmények folytonos kritizálása méltó azokhoz, akik a távoli jólét magasságából szemlélik a jelen dolgait, maguk mögött hagyva a távozásról szóló évtizedekkel ezelőtti döntéseiket. Utóbbiak részéről tudhatjuk, hogy az ő unokáik közül aligha létesít bárki is kertészetet a nagyapa földjén (amit már régen más művel) és aligha nyit cukrászdát az esti litániák utáni fagyizások emlékére, miközben láthatjuk, hogy a nélkülözés és a sok lemondás körülményei között is mosoly ül az itthoniak arcán egy-egy együtt töltött szép óra hozadékaként.

Ebben a vonatkozásban térek vissza a kenyérszentelőhöz, a szülőföld oltárainál megáldott közös táplálékunkhoz, ami jelképesen összeköt bennünket még akkor is, amikor fizikai értelemben nem jut belőle. A bezdáni misén mondta Zelity Mihály atya, hogy akik itthon maradtak, azok teszik lehetővé az eltávozottak számára, hogy legyen hova haza jönniük. Ennyi és nem több, de ez a legtöbb.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Bűn - illusztráció
2019. SZEPTEMBER 5.
[ 18:55 ]
„Nyári” téma - illusztráció
2019. AUGUSZTUS 30.
[ 19:33 ]
Figyelnek - illusztráció
2019. AUGUSZTUS 15.
[ 13:18 ]
Voltam egy rövid görögországi nyaraláson – az én fogalmaim szerint nagyon nagy luxus körülmények között. Csendes, nyugodt szálloda nyújtotta a kényelmet, a karnyújtásnyira levő kék tenger pedig a természet közelségének, szépségének és erejének az élményét. Nem csak nekem, a velem együtt nyaralóknak is, akik...
2019. AUGUSZTUS 7.
[ 16:50 ]
Való igaz, hogy időnként jó elvégezni a nagytakarítást a testünkben és a lelkünkben is. Betegség esetén feltétlenül, de egyébként is, hiszen ha figyelni tudunk magunkra, akkor figyelünk a körülöttünk levő emberekre és a világra is – ez pedig az egészséges élet előfeltétele. A lelki nagytakarításainkra különösen...
2019. AUGUSZTUS 1.
[ 11:08 ]
Azt kérdezték tőlem, hogy mikor van Anna-nap. Hirtelen jött a kérdés, és szégyen szemre haboztam a válasszal, hogy tényleg, hányadikán is… Bezzeg az én időmben - amikor még nem voltak digitális naptárak, eseményekre emlékeztető internetes programok, a mobiltelefonba beírt szülinapok stb. – biztosan rávágtam volna a...
2019. JÚLIUS 23.
[ 17:56 ]
Beolvasás folyamatban