Levelek a Rózsa utcából
Kenyér

Egyfajta megnyugtató borzongás járt át, amikor az a személy, akinek hoztam, belülről áradó tisztelettel az ujjai közé fogta az eléje tartott kenyérfalatkát, és a szájához emelte. A bezdáni templom oltárán megáldott, a bácskai búzatáblákon termett búzából sütött kenyér egy pici foszlánya megérkezett Budapestre, a szülőföldhöz való tartozás megerősítőjeként, az otthon üzeneteként, nagyanyáink intelmét idézve, hogy a kenyér számunkra szent, amit ha leejtünk, lehajolunk érte, leporolunk és megcsókolunk. Mert az az életet jelenti számunkra, a mi földünkön nekünk termett testi és lelki táplálékot, hiszen a búzaszemeken jól kivehető Krisztus Urunk arca – emlékezetünk szerint így mondogatták útravalóul nagyanyáink.

S ez az útravaló többünket elkísér sokfelé. A Szent István-nap tiszteletére tartott bezdáni szentmise és kenyérszentelő ünnepség után sokunknak jutott a megszentelt kenyérből, többek között azoknak az Ausztráliából, Németországból, Topolyáról és Újvidékről érkezett vendégeknek is, akiknek azon a napon úgyszintén elébe tartottam a templomból hozott falatkákat. S mintha valamiféle csoda történt volna, a kedves kis társaságban mindenki, még a legkisebb gyerek is áhítattal vette kezébe a kenyeret és úgy érintette az ajkához, mint egy kincset. Megtörtént velünk a csoda, áradt belőlünk a varázslatos érzés, hogy egy kultúrához tartozunk és egyek a hagyományaink.

A kép, ahogy a magyarok lakta vidékeken megszentelik a nemzeti színű szalaggal átkötött kenyereket, bejárta a sajtót, a világhálón eljutott messzi tájakra is, mint ahogy hozzánk is megérkeztek a távoli kontinenseken élő magyarok ünnepségeiről készült fotók, illetve az elkövetkező napokra bejelentett események plakátjai. Ezek a rendezvények alkalmak arra, hogy a kivándorolt magyarok második-harmadik generációi is megtanulják, honnan jöttek az őseik, és azok által hova is tartoznak még mindig – hallottam ismerősöktől.

Itthon már szinte le is csengett az ünnep, visszatérünk a dolgos hétköznapokhoz… Ki itthon-otthon, ki ideiglenes lakhelyén, ahol az otthon után sóvárog ugyan, de elégedetten nyugtázza, hogy megbecsülik és hogy egzisztenciát teremt a családjának.

Épp az ünnepnapon találkoztam egy ismerős fiatalemberrel, aki elégedetten mondta el, hogy felesége itthon dolgozik, ő maga pedig Ausztriában, de kéthetente haza jár, télen pedig több hónapot is itthon marad, így rendszeresen látja a gyerekeit, miközben a külföldi munkával megteremti a méltó egzisztenciát. Nem egyetlen példa ő, sok van ilyen, mindenki tudja. Amikor a régi (titói) Jugoszláviában a jólét rövid időszakát éltük, Vajdaságból akkor is mentek el emberek, akik még jobbat akartak. Utólag nézve, talán nekik volt igazuk, mint ahogy minden kétséget kizárólag a délszláv háború miatt távozóknak is, akik a puszta életüket mentve kezdtek új életet az anyaországban vagy még távolabb. És igazuk volt azoknak is, akik maradtak, mert nem tudtak, és nem is akartak elszakadni a szülőhelyüktől, barátaiktól, rokonaiktól, az élő múlt emlékeitől. A helyes cselekedet örök kérdését és az emiatti antagonizmust ennyi idő után a tényekkel és a döntés szabadságával való szembenézéssel kellene most már az egymás méltányolásának helyes medrébe terelni, “a másik fél” hibáztatása helyett az elfogadás szintjén a közös érdekeket és szempontokat varázsolva a cselekvés alapjává. Mert nem mindenki megalkuvó, aki marad és nem biztos az sem, hogy a körülmények folytonos kritizálása méltó azokhoz, akik a távoli jólét magasságából szemlélik a jelen dolgait, maguk mögött hagyva a távozásról szóló évtizedekkel ezelőtti döntéseiket. Utóbbiak részéről tudhatjuk, hogy az ő unokáik közül aligha létesít bárki is kertészetet a nagyapa földjén (amit már régen más művel) és aligha nyit cukrászdát az esti litániák utáni fagyizások emlékére, miközben láthatjuk, hogy a nélkülözés és a sok lemondás körülményei között is mosoly ül az itthoniak arcán egy-egy együtt töltött szép óra hozadékaként.

Ebben a vonatkozásban térek vissza a kenyérszentelőhöz, a szülőföld oltárainál megáldott közös táplálékunkhoz, ami jelképesen összeköt bennünket még akkor is, amikor fizikai értelemben nem jut belőle. A bezdáni misén mondta Zelity Mihály atya, hogy akik itthon maradtak, azok teszik lehetővé az eltávozottak számára, hogy legyen hova haza jönniük. Ennyi és nem több, de ez a legtöbb.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Otthon a világ - illusztráció
2020. MÁRCIUS 25.
[ 8:36 ]
A gyakorlat megvan - illusztráció
2020. MÁRCIUS 5.
[ 16:37 ]
Az élet ad és elvesz. Ad olykor pénzt is, és el is veszi. Ad reményeket, és szerte foszlatja. De aztán újakat ad, így megy ez, amíg világ a világ. S bár általában a remények megvalósításához pénz is kell, ilyenkor, amikor a megfékezhetetlennek tűnő világméretű járvány itt kopogtat az ajtónkon (már Horvátországban...
2020. FEBRUÁR 25.
[ 17:02 ]
A szülőfalumban az én korosztályom, amikor ötödik osztályba került, egyáltalán nem tudott szerbül. Bezdánhoz hasonlóan így volt ez a környékbeli magyar többségű falvakban is, hiszen bennünket, az 1960-as években iskolássá vált gyerekeket kevés korai élmény ért el szerb nyelven, legfeljebb a Zomborba tartó vonatban...
2020. FEBRUÁR 15.
[ 15:31 ]
Ott ültek mellettem a buszban, fiatalok, tiszták, sportosak. Amikor Újvidéken felszálltam, az egyikük udvarias mozdulattal rámutatott egy szabad helyre a másik sorban, pontban mellettük. Úgy tűnt, a Budapestre tartó busz már Belgrádban jócskán megtelt, hát nem keresgéltem, hanem egy mosollyal megköszöntem a segítséget és...
2020. FEBRUÁR 6.
[ 16:15 ]
Beolvasás folyamatban