Azt mondja ismerősöm, hogy félreeső helyen magányosan élve nem csak attól kell manapság rettegni, hogy valaki éjszaka ránk tör, hanem nagyon elővigyázatosnak kell lenni fényes nappal is. Persze, közismert, hogy falvainkban időnként feltűnnek házaló árusok, akik között alkalmik tolvajok is lehetnek, hiszen volt már rá példa, hogy csendes léptekkel mentek be a kapukon és betoppantak a konyhába úgy, hogy a háziak szinte megijedtek tőlük. Ismert számomra egy igaz történet is egy kis bánáti faluból, ahol a jövevények – kihasználva a pillanatot, amikor a háziak az udvarban foglaltoskodtak – besurrantak a házba és komoly pénzt, az épp eladott jószág árát magukkal vitték. Potenciális tolvajok tehát mindig ránk törhetnek, erre nem csak gondolni kell, hanem célzatos magatartásformával úgy kell kialakítani a szokásainkat, hogy könnyűszerrel ne váljunk áldozattá.

Az az eset azonban, amiről ismerősöm mesél, egészen más természetű. Elmondása szerint egy, a Szabadka közeli Kelebia térségében történt: a család épp az asztalnál étkezett, amikor betoppant hozzájuk két arabos kinézetű szakállas idegen fiatalember, az egyikük kinyitotta a hűtőszekrényt és mindent kipakolt belőle egy szatyorba, amit a másik széttárva tartott elébe. Dolguk végeztével szó nélkül kimentek az ajtón, amin előtte szintén szó nélkül beléptek, a család pedig sokáig ült még az asztalnál dermedt némaságban. A történetben nincs szó időpontról, az is lehet, hogy szájról szájra járó, a valóságtól valamennyire eltérő legenda már, de teljesen hihető, különösen azokból az időkből, amikor még a szerb-magyar zöld határon tömegesen vándoroltak errefelé a Nyugatot megcélzó idegenek.

Történt, mikor történt, tény, hogy az Ázsia és Afrika felől érkezők fokozatosan átrajzolják az európaiak életmódját nem csak itt nálunk a horvát és a magyar határ közeli vajdasági településeinken, ahol időnként átvonulnak vagy a számukra kijelölt táborokat elhagyva kisebb csoportokban megjelennek utcáinkon, és az országhatár iránya felől kérdezősködnek. Számos, az újonnan jöttekkel és az iszlámmal kapcsolatos tragikus esemény már megkeserítette a németek életét, és senki sem lehet közömbös a Hessen tartományban fekvő Limburgnál történt minapi, állítólag nem túl súlyos következményekkel járó eset hallatán sem, hogy egy 2016-ban menedékjogot kapott szíriai férfi erőszakkal eltulajdonított egy teherautót, amellyel aztán nagy sebességgel más autókba rohant, több embert megsebesítve és életveszélybe sodorva. Az élelemmel teli frizsider tartalmának eltulajdonítását akár ősrégi háborús fosztogatáshoz is hasonlíthatjuk, mint ahogy a teherautó fegyverként történő használata is lehet háborús cselekedet, aminek tényét igazolni is látszik, hogy a németek az esetet terrorcselekménynek minősítették.

Olyan ez, mintha folyton háborús körülmények között élnénk. Persze, abszolút biztonság nincsen és nem lehet társadalmi viszonyokat építeni és hétköznapi életet szervezni úgy, hogy csak a potenciális veszélyeket tartjuk szem előtt. És a folytonos félelem sem lehet a hétköznapok része. A józan észnek mégis nagyon-nagyon ellentmond az a felfogás, hogy a válságok sújtotta területekről elmenekülő embereken csak úgy lehet segíteni, hogy befogadja őket Európa és hogyy az itteni országok kötelessége az emberek százezreiről, millióiról gondoskodni. Alig múlt el húsz év az egykori Kis-Jugoszlávia elleni NATO légicsapások óta. 1999-ben itt, Európa szívében naponta bombáztak bennünket, s ennek is voltak ártatlan civil áldozatai. Nem kímélték az újvidéki hídjainkat sem, olyan pillanatokban sem, amikor autók és buszok közlekedtek rajtuk emberekkel. S érdekesmód akkor – pedig ez csak húsz évvel ezelőtt volt – egy európai civil szervezetnek sem jutott eszébe, hogy a Földközi tengeren mostanában cirkáló mentőhajókhoz hasonlóan mentő buszokat küldjenek Újvidékre, hogy akik már nem bírják a bombázást, szálljanak be és irány velük Németország! S miután minden hidat lebombáztak, nem küldtek biztonságot erősítő csónakokat sem a Duna vizén ingó, az újvidéki és a péterváradi partok között közlekedő, emberek nagy csoportjait szállító alkalmi tutaj mellé sem. Pedig ez, ismétlem, mindössze húsz évvel ezelőtt volt.

Azóta sokat változtak a politikai érdekek, és a szülőföldről való illegális elvándorlás és ennek segítése politikai kategória lett már-már olyan szinten, hogy az európai belügyminiszterek október 8-ai luxemburgi ülésén “állandó rendszerről” beszél a migráció-ügyi görög biztos az Európába érkező emberek elhelyezése kapcsán annak érdekében, hogy az olasz és a máltai partokra tartó, bevándorlókat szállító hajóknak “ne kelljen” heteket a tengeren vesztegelniük. Ergó, hogy bárki szabadon jöhessen, és majdcsak lesz valahogy, van még “üres” hely Európában… Erről csak annyit: igaz, hogy Platón ógörög bölcs államfilozófiája utópiának minősül, de örök érvényű igazságnak számít a csaknem két és fél évezreddel ezelőtt megfogalmazott gondolata, hogy az állam élén a legbölcsebbeknek kell állniuk, mert ők képesek gondoskodniuk a népükről.