Levelek a Rózsa utcából
Jóslat

Ahogy a doktornő végiggörgeti a hideg zselével megkent fájós térdemen az ultrahangos készülék érzékelőjét, egészen kellemes érzés nyugtatja le hosszú napok óta felborzolt idegeimet. Se éjjelem, se nappalom nem volt a fájdalomtól – mondanám a doktornőnek, de ő, miközben a képernyőt nézi (és majd csak később ad magyarázatot a kegyetlen fájdalom vélt okaira), egészen másról szeretne velem beszélni. Pontosabban a saját bajáról. Aggasztja a fia sorsa, pedig amikor úgy tíz évvel ezelőtt munkát kapott Rómában és csakhamar egy csinos olasz lányt is talált, ő azt hitte, hogy egy életre szólóan megoldódott minden.

Miközben hallgatom, tekintetemmel egy kis leltárt készítek a szerintem drága műszereken, számba veszem a berendezést, s magát a doktornő családjának a tulajdonában levő újvidéki magánrendelő épületét is, és magamban felteszem a kérdést, hogy egy ilyen, a többségi nemzethez tartozó család gyermekének vajon miért kellett elmennie tíz évvel ezelőtt? A fiú nem lett orvospalánta, angolt és olaszt tanult az egyetemen, ez a tudás vitte őt szerencsét próbálni Olaszországba, ahol aztán ott tartotta a szerelem. De most egyre rosszabb. A tolmácsmunka sem olyan már, mint régen volt, a zavaros ügyek kibogozását célzó jogi fordítások is egyre fárasztóbbak, a hivatalokban hosszú a várakozás, és amióta az új migránsbarát kormány van hatalmon, az utcákon lépten-nyomon migránsok provokálják… Aztán ott van Lampedusa szigete, ahol rengeteg az afrikai migráns, és csak idő kérdése, hogy valósággal elárasszák egész Rómát..

Egyszer régen, a kilencvenes évek elején egy vajdasági belpolitikai támájú kisinterjút készítve tettem fel kissé provokatív kérdést egy vajdasági magyar politikusnak, mire ő tömören csak ennyit mondott: Mindenkinek megvan a maga baja! Azóta is sokszor eszembe jut ez a szólás, most is, ahogy a doktornőt hallgatom,és a fájós térdemre koncentrálnék, de messzire visznek a zavaros külpolitikából eredő nagyon is jelen levő anyai gondok, bajok. Miután számba veszem a kapott jótanácsokat és a gyógyulásomról hallott szakvéleményt, rövid töprengés után a kérdést is megkockáztatom: ha a fia ennyire rosszul érzi magát Rómában, miért nem jön haza Újvidékre, hiszen tolmácsként, fordítóként itthon is dolgozhatna?! A választ is tudni vélem, hogy ott a csinos olasz élettársa, annak módos olasz családja és az időközben kialakult baráti kör, stb… A nem várt mondat nem meglepetés, inkább kijózanítóan ható figyelmeztetés: A migránsok azért jönnek, hogy tönkre tegyék Európát, hiszen ők – bárhonnan jönnek is - egy irracionális terv katonái, és ha Európa nem józanodik ki, és nem változik valami nagy hirtelen, itt Újvidéken is ellep majd bennünket a sok idegen.

Ezt egy, a többségi nemzethez tartozó doktornő jósolja csak úgy mellékesen, ahelyett, hogy a térdemmel foglalkozna – hiszen nekem most ez a nagy bajom. De megértem őt: az anyai szívét sokkal inkább a gyógyíthatatlannak tűnő római helyzet és a félelem nyomasztja, hogy nem lesz megoldás, és honi bajainkat az újonnan érkezők bajai csak súlyosbítják, mindenütt, ott Rómában és itthon Újvidéken.

Másnap, két nappal Mindenszentek előtt a Magyarkanizsáról érkezett rokonnal fájdalmaim ellenére mégiscsak kiautózok az újvidéki városi temetőbe, sőt elcsoszogok a sírokhoz is. Sokfélék vagyunk itt, élők és holtak is, de az égő gyertyák, a friss virágok jelzik, hogy sokan vagyunk egyfajta hagyománytisztelő vándorlók is, akik lehetőségeinkhez mérten ilyenkor azért kelünk útra, hogy a távolban nyugvó szeretteink sírjánál is fejet hajtsunk. Gyertyát gyújtunk az Emlékkertnél is, ahol egy pillanatra magam előtt látom itt nyugvó kollégáim, ismerőseim jól ismert tekintetét, s mintha a hangjukat is hallanám egy pillanatra… Az idő azonban parancsol, indulnunk kell, mert a kanizsai busz nem vár, rokonunk utazni szeretne. A busz késik, a fárasztó várakozás után újabb kellemetlenség. Hiába az előre váltott jegy, hely nincsen, minden ülőhelyet már Belgrádban elfoglaltak. A személyzet azonban jóindulatú, mindenki utazhat, aki vállalja, hogy a kétórás úton áll Magyarkanizsáig. Rokonunk is vállalja, és nagy megkönnyebbülés, amikor este jelenti, hogy szerencsésen hazaért. Tele volt a busz migránssal, látszott rajtuk, hogy azok, Törökkanizsán szálltak le – mondja.

A doktornő jut eszembe, nem a fájó térdem, hanem a jóslata miatt.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Szex és határ - illusztráció
2019. OKTÓBER 17.
[ 15:41 ]
Idősen ma - illusztráció
2019. OKTÓBER 2.
[ 13:34 ]
Idillikus történetek egy nem idilli világból. Mayer Antal “Én már választottam hazát…” című könyve ilyen: a családi élet harmóniájának legszebb árnyalatait tárja elénk egy olyan korból, amikor ideológiai ellentétek miatt legközelebbi családtagok hidegültek el egymástól, ugyanakkor családi kötelékek nélkül az...
2019. SZEPTEMBER 23.
[ 15:19 ]
Mint mindenkinek, egy újságírónak is vannak munkavégzés közben bevésődött emlékei, amelyek a társadalmi változások igazságtalanságairól szóló intő jelként vissza-visszatérnek és keserűséggel teli életutakra emlékeztetnek. Számomra egy ilyen markáns emlék egy német származású, karrier tekintetében sikeresnek...
2019. SZEPTEMBER 13.
[ 16:59 ]
Minden tanévkezdéskor megdöbbentő az elsősösök számának csökkenése, pedig ezzel a ténnyel tisztában vagyunk az egész naptári évben. Tudjuk, hogy baj van a népesedéssel, és ráadásul az elvándorlás is állandó, hiába telt el lassan több mint két évtized a délszláv háborús körülmények és a bombázások nehéz ideje...
2019. SZEPTEMBER 5.
[ 18:55 ]
Beolvasás folyamatban