Levelek a Rózsa utcából
Jóslat

Ahogy a doktornő végiggörgeti a hideg zselével megkent fájós térdemen az ultrahangos készülék érzékelőjét, egészen kellemes érzés nyugtatja le hosszú napok óta felborzolt idegeimet. Se éjjelem, se nappalom nem volt a fájdalomtól – mondanám a doktornőnek, de ő, miközben a képernyőt nézi (és majd csak később ad magyarázatot a kegyetlen fájdalom vélt okaira), egészen másról szeretne velem beszélni. Pontosabban a saját bajáról. Aggasztja a fia sorsa, pedig amikor úgy tíz évvel ezelőtt munkát kapott Rómában és csakhamar egy csinos olasz lányt is talált, ő azt hitte, hogy egy életre szólóan megoldódott minden.

Miközben hallgatom, tekintetemmel egy kis leltárt készítek a szerintem drága műszereken, számba veszem a berendezést, s magát a doktornő családjának a tulajdonában levő újvidéki magánrendelő épületét is, és magamban felteszem a kérdést, hogy egy ilyen, a többségi nemzethez tartozó család gyermekének vajon miért kellett elmennie tíz évvel ezelőtt? A fiú nem lett orvospalánta, angolt és olaszt tanult az egyetemen, ez a tudás vitte őt szerencsét próbálni Olaszországba, ahol aztán ott tartotta a szerelem. De most egyre rosszabb. A tolmácsmunka sem olyan már, mint régen volt, a zavaros ügyek kibogozását célzó jogi fordítások is egyre fárasztóbbak, a hivatalokban hosszú a várakozás, és amióta az új migránsbarát kormány van hatalmon, az utcákon lépten-nyomon migránsok provokálják… Aztán ott van Lampedusa szigete, ahol rengeteg az afrikai migráns, és csak idő kérdése, hogy valósággal elárasszák egész Rómát..

Egyszer régen, a kilencvenes évek elején egy vajdasági belpolitikai támájú kisinterjút készítve tettem fel kissé provokatív kérdést egy vajdasági magyar politikusnak, mire ő tömören csak ennyit mondott: Mindenkinek megvan a maga baja! Azóta is sokszor eszembe jut ez a szólás, most is, ahogy a doktornőt hallgatom,és a fájós térdemre koncentrálnék, de messzire visznek a zavaros külpolitikából eredő nagyon is jelen levő anyai gondok, bajok. Miután számba veszem a kapott jótanácsokat és a gyógyulásomról hallott szakvéleményt, rövid töprengés után a kérdést is megkockáztatom: ha a fia ennyire rosszul érzi magát Rómában, miért nem jön haza Újvidékre, hiszen tolmácsként, fordítóként itthon is dolgozhatna?! A választ is tudni vélem, hogy ott a csinos olasz élettársa, annak módos olasz családja és az időközben kialakult baráti kör, stb… A nem várt mondat nem meglepetés, inkább kijózanítóan ható figyelmeztetés: A migránsok azért jönnek, hogy tönkre tegyék Európát, hiszen ők – bárhonnan jönnek is - egy irracionális terv katonái, és ha Európa nem józanodik ki, és nem változik valami nagy hirtelen, itt Újvidéken is ellep majd bennünket a sok idegen.

Ezt egy, a többségi nemzethez tartozó doktornő jósolja csak úgy mellékesen, ahelyett, hogy a térdemmel foglalkozna – hiszen nekem most ez a nagy bajom. De megértem őt: az anyai szívét sokkal inkább a gyógyíthatatlannak tűnő római helyzet és a félelem nyomasztja, hogy nem lesz megoldás, és honi bajainkat az újonnan érkezők bajai csak súlyosbítják, mindenütt, ott Rómában és itthon Újvidéken.

Másnap, két nappal Mindenszentek előtt a Magyarkanizsáról érkezett rokonnal fájdalmaim ellenére mégiscsak kiautózok az újvidéki városi temetőbe, sőt elcsoszogok a sírokhoz is. Sokfélék vagyunk itt, élők és holtak is, de az égő gyertyák, a friss virágok jelzik, hogy sokan vagyunk egyfajta hagyománytisztelő vándorlók is, akik lehetőségeinkhez mérten ilyenkor azért kelünk útra, hogy a távolban nyugvó szeretteink sírjánál is fejet hajtsunk. Gyertyát gyújtunk az Emlékkertnél is, ahol egy pillanatra magam előtt látom itt nyugvó kollégáim, ismerőseim jól ismert tekintetét, s mintha a hangjukat is hallanám egy pillanatra… Az idő azonban parancsol, indulnunk kell, mert a kanizsai busz nem vár, rokonunk utazni szeretne. A busz késik, a fárasztó várakozás után újabb kellemetlenség. Hiába az előre váltott jegy, hely nincsen, minden ülőhelyet már Belgrádban elfoglaltak. A személyzet azonban jóindulatú, mindenki utazhat, aki vállalja, hogy a kétórás úton áll Magyarkanizsáig. Rokonunk is vállalja, és nagy megkönnyebbülés, amikor este jelenti, hogy szerencsésen hazaért. Tele volt a busz migránssal, látszott rajtuk, hogy azok, Törökkanizsán szálltak le – mondja.

A doktornő jut eszembe, nem a fájó térdem, hanem a jóslata miatt.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Kovidosan - illusztráció
2020. JÚLIUS 1.
[ 22:37 ]
Vállalás - illusztráció
2020. JÚNIUS 19.
[ 12:54 ]
Irreguláris - illusztráció
2020. JÚNIUS 11.
[ 16:44 ]
Újranyitás - illusztráció
2020. MÁJUS 29.
[ 15:19 ]
Vannak emberek – közöttük az újságírók és a döntéshozók tanácsadói -, akik ezekben a napokban a szokásosnál még éberebben figyelik a határhelyzetet, hiszen fontos következtetéseket lehet levonni abból, hogy egy-egy ország hogyan enyhít a koronavírus-járvány miatti intézkedésein. Mi, a magyar-szerb határ...
2020. MÁJUS 22.
[ 17:58 ]
Most, hogy Szerbia döntött és haza utazhatunk 72 óránál nem régebbi (nyálkahártyából vett) negatív PCR virusteszt birtokában, azt számolgatjuk kedves rokonommal, hogy mennyibe is kerül egy ilyen utazás itthonról, Magyarországról, haza Szerbiába, Vajdaságba (Délvidékre). Ő is, mint én is, „ittragadt” Budapesten a...
2020. MÁJUS 12.
[ 11:11 ]
Általában szeretünk olyan helyzetbe kerülni, amikor más szerepébe képzelve magunkat szemlélhetjük a világot, illetve eljátszadozhatunk a gondolattal, milyen lenne, ha mi lennénk ott, ahol éppen most másvalaki van. Járvány idején a falak közé kényszerülve sokunk napjait teszi tartalmassá ez a játék, hiszen bármennyire is...
2020. MÁJUS 2.
[ 11:33 ]
Beolvasás folyamatban