A minap mondta egy szerb ismerősöm - aki néhány évvel ezelőtt részt vett egy budapesti szakmai konferencián, ahol a magyar miniszterelnök is beszédet tartott -, hogy sokáig emlékezni fog Orbán Viktornak a jól megfogalmazott, a hallgatóságot találóan megcélzott, fordulatokkal és fontos üzenetekkel teli mondataira, és mindenütt terjeszteni fogja, hogy a sok ellenséges hangvételű kritika ellenére az ő szemében a magyar kormányfő egy igazi államférfi marad. Talán ennek hatására, talán a média elkerülhetetlen vonzásának következtében különösen odafigyeltem Orbán Viktor január 9-ei évnyitó sajtótájékoztatójára. (Nem is volt nehéz, hiszen a tévében többször is ismételték az elhangzottakat, csokorba szedve a témákat.)

S mi vésődött be leginkább?

A mondat, amely szerint arra kell törekedni, “hogy mindenki ott tudjon maradni, ahol most van”!

Rengeteg igazság van ebben a mondatban. Nem csak korunk nagy kihívása, és a vidékünkön egyre félelmetesebbé váló, már-már ellenőrizetlen és a hatóságokat és a törvényeket egyértelműen kijátszó idegenek valóságos népvándorlása miatt, hanem egyrészt a mi magunk által kreált sors, másrészt a történelem vihara által ránk kényszerített családi tragédiák hátulütői miatt is. Kedves barátnőm ismétli sokszor, hogy a legirigyebb azokra az ismerősökre, akiknek a lányai a szomszéd utcába, a fiai a szomszéd városba nősültek, mert ők harminc perc alatt átugorhatnak szeretteikhez egy kávéra és tele lehet a lelkük családi szeretettel, miközben ő maga csak gondolatban simogathatja távol élő gyermekeit, mert a jobb élet reményében már több évtizede külföldön élnek.

Ha jól átgondoljuk, tényleg irigylésre méltóak azok, akiknek közeli vagy távoli rokonsága viszonylag kézelfogható távolságra él. Akinek sikerült (családtagjaival együtt) – Orbán Viktor szavaival élve - ott maradni, ahol van (és eközben méltó életet élni), az az ember lehet közöttünk a legboldogabb, hiszen minden ott van körülötte, ami érzelmi szempontból az életben fontos lehet. Ugyanakkor ne feledjük, hogy az ilyen élethelyzetek nem csak az egyes embereken múlnak, hiszen – s ez már történelem – a családok kényszerű szétválasztása folytán (Trianon, háborúk, vérbosszú, menekülés, elvándorlás, kivándorlás) maradandó sérelmeket is elszenvedtünk, amit gyarló emberként nem tudunk áthidalni, hanem csupán szembesülhetünk azzal, hogy unokatestvéreink, például, ezer kilométerekre élnek tőlünk, miközben milyen jó lenne legalább hetente átölelni őket… Negatív életérzések, amelyek sokunkat kísértenek és nem törölhetők ki, csupán enyhíthetők, ha a környezet kellő empátiával viszonyul az érintetthez.

Nem tudhatom, hogy ezekkel az élethelyzetekkel és a belőlük fakadó életérzésekkel korunk vándorai, a migránsok, szembesülnek-e egyáltalán. Vajon számukra is fontos lehet a tudat, hogy fél órán belül találkozhassanak legközelebbi hozzátartozóikkal, illetve nekik mennyire fájhatnak az ezer kilométeres távolságok, amelyek leküzdhetetlen akadályt jelentenek köztük, és rokonaik között? Vajon tényleg az életüket mentik azok a fiatal férfiak, akiket nap mint nap láthatunk a médiában és akikkel például Zomborban vagy Magyarkanizsán nap mint nap találkozhatunk, miközben a veszélyhelyzetekben – ha tényleg az életüket mentik – könnyűszerrel magukra hagyták a legközelebbi hozzátartozóikat? Ilyen nagy tömegek gondolkodnak-e így egyáltalán, vagy valóban a számunkra egyelőre érthetetlen “magasabb” érdekek hatalmasodtak el rajtuk?

A világ 97 százalékára érvényes is, hogy ott szeretne maradni, ahol van – mondta Orbán Viktor, hozzátéve, hogy a migráció lényegében a világ népességének mindössze 2-3 százalékára vonatkozik. “Nem olyan lehetetlen a fejlett államok összefogásával segíteni a helyben maradást ennek a 2-3 százaléknak” – üzente.

Ha el lehetne mondani ennek a 2-3 százaléknak, hogy mit jelent a családok – a jobb élet reményében tudatosan vállalt, illetve a történelmi kényszer alatt elszenvedett – általunk megtapasztalt szétesése, talán másként lenne. A fejlett államokban meg is vannak az eszközök erre, de sehogy sem találják.