Annak idején, 2018. júniusában ott voltam a Trianon című rockopera ősbemutatóján Budapesten a Hősök terén, és még most is, utólag is, az előadáson egymás után következő jelenetek felvillanásakor az a gondolatom fogalmazódik meg, hogy legyen már vége! S itt nem az előadást ért negatív kritikákhoz csatlakozva, hanem a felsorakoztatott történelmi események kapcsán mondom ezt. Legyen már vége a sok-sok rossznak, ami a 20. századi magyar történelembe, Trianont is beleértve, belesűrűsödött a visszafordíthatatlan következményekkel együtt. A szegényeknek, vagyontalanoknak az Amerikába való kényszerű kivándorlásával kezdődő múlt század eleji szenvedés-sorozat világháborúkkal, csonkításokkal, parancsuralmi rendszerekkel, kollektív tévedésekkel és kollektív büntetésekkel, áldozatok feletti irgalmatlan kegyetlenkedésekkel, kitelepítésekkel, forradalom utáni csalódásokkal, elvándorlással, háborús kényszerhelyzetekkel és csalónak tűnő hiábavaló reményekkel folytatódtak az új határokon belül és kívül, s ilyenkor igazat kell adni a történészeknek, amikor a véres 20. századról beszélnek. Lenne mit gyógyítani a 21. századnak, ha lenne ereje.

A ma embere el is érkezett odáig, hogy szembe nézzen a történelmi traumákkal, megadja a méltó tiszteletet az áldozatoknak, a legtöbb esetben a saját közvetlen őseinek, rokonainak, s képes legyen élni a mának, jövőt is alapozva. Nem “magasfilozófia” ez, hanem a mindennapi életünk része. Konkrétan ezekben a napokban is, amikor például két dátummal szembesülve előzmények, okok és következmények, és a következmények által kiváltott újabb okok és következmények szomorú sorát tekinti végig. Ha az ember ránéz a két dátumra, akkor válik igazán döbbenetessé az, ami ismert. 1942. január 23-a, újvidéki razzia, 1945. január 23-a, a csúrogi magyar lakosság kiűzetése, a férfiak legyilkolása. S amikor egy nappal előbb, a magyar kultúra napján beleolvas a január 22-én befejezett Himnuszba és eltűnődik az 1823-ban íródott szövegen, amelyen az alcím is ott áll, hogy “a magyar nép zivataros századaiból”, akkor mélyülhet el igazán a viszontagságos múlt mának szóló üzeneteivel kapcsolatos kérdésekben. Hogy ki, mit, hol, mikor, miért, hogyan, kivel, mi módon… nem feledve a tanulságokat, de számba véve a gyerekeink életét erősítő lehetőségeket.

Azt mondják, napjainkban úgy nagy általánosságban a legtöbb nép/nemzet körében nincs meg az a nemzeti minimum, amit mindenki elfogadna. Még a mostanság előtérbe került klímaváltozás tekintetében sem, hát még nemzeti kérdésekben! Olykor végeláthatatlan kilátástalanságról jelennek meg jóslatok, amelyek nem csak megijesztenek, hanem az egészséges életösztönre nézve igazi veszélyt jelentenek. Mondom ezt azért, mert a minap hallottam egy ismerősöm kifakadását, miszerint jó, hogy a fia nem nősül, mert mi várhat – netán világvége – az unokákra, jobb tehát, ha meg sem születnek…

Hogy egészségesen éljük – mind a magán-, mind a közéleti szférában - , legnehezebb az ehhez szükséges gondolati kereteket és fizikai határokat megtalálni. A pszichoterápia azt mondja, hogy a veszélyektől valóban indokolt félni, de csak olyan mértékben, hogy a félelem ne akadályozza reális céljaink elérését. Vagyis, tudnunk kell magunkban kifejleszteni az egészséges kockázatvállalás képességét. Hogy az idézett kifakadásnál maradjak, a hasznos képességeink közé soroljuk az indokolt vagy indokolatlan óvatosság elhárítását egy teljesebb család (apa, anya, gyerekek, nagyszülők, unokák…) megteremtéséért való állandó küzdelmünkben. De azért az elmúlt ünnepek és megemlékezések vonatkozásában lelki egészségünk közösségi vonatkozásáról sem feledkezhetünk meg, vagyis arról, hogy képességeink szerint hogyan tehetjük élhetőbbé, jobbá, vonzóbbá, örömtelibbé szélesebb közegünket. (Hogy ne legyek túl fennkölt, egészen konkrétan például úgy, hogy

tudjunk emlékezni a mögöttünk hagyott, bennünk élő egyéni és közösségi fájdalmainkra, de tudjunk ünnepelni is, s a minimális közös érdekeket megfogalmazva és elfogadva együtt örülni az életnek.)