Levelek a Rózsa utcából
Minden (rossz) összejön

Az élet ad és elvesz. Ad olykor pénzt is, és el is veszi. Ad reményeket, és szerte foszlatja. De aztán újakat ad, így megy ez, amíg világ a világ. S bár általában a remények megvalósításához pénz is kell, ilyenkor, amikor a megfékezhetetlennek tűnő világméretű járvány itt kopogtat az ajtónkon (már Horvátországban is megjelent), lényegében semmi sem tűnik fontosabbnak az egészségnél, életveszélyes helyzetekben pedig a túlélésnél (attól függetlenül, hogy zuhannak a részvények és megy fel az arany ára). Ha pedig túléljük a rendhagyó helyzeteket – amikor minden baj összejön - , ismét kellenek a remények, s a megvalósítás keretét jelentő rendezett társadalmi körülmények.

Nyugat Bácskába Németországból haza érkezett kollégám elbeszélése alapján szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy kiveszi a pénztárcáját és átad néhány száz eurót a fiának. A fiának, aki elvben sokkal jobban áll nála, hiszen nagy földterületen gazdálkodik, jó gazda módjára helyt áll évek óta. De gondjai vannak, mert bár ő is részese a Vajdaságnak szánt magyarországi gazdaságfejlesztési támogatásnak – s az új gépekkel könnyebben műveli a földjét -, most megtorpant, mert a felvásárló nem fizette ki az ősszel átadott termény árát. Már hónapok óta több ezer eurót nélkülöz a család, és a fiú a németországi vendégmunkás apa segítségére szorul.

Pedig a sok évtizedes bizonytalanság után itt az ideje a biztos körülményeknek, annak, hogy gond nélkül lehessen vetni tavasszal...

Vannak időszakok az ember életében, amikor minden (rossz) összejön. A pszichoterápiában ékes példaként emlegetjük, hogy az ember képes talpra állni akkor is, amikor éppen meghal az anyja, s ugyanakkor elveszíti az állását, eltöri a kezét és ráadásul a szeretője is elhagyja. És persze, képes talpra állni sok hasonló, egy élet munkáját lenullázó szituációkban, sőt időszakokban is.

De azért általában azt szeretnénk, hogy biztosan haladjunk és ne kelljen folyton a talpra állással bajlódnunk, így természetes a belső ellenállás bennünk, amiért a világ- és a szűkebb közösség folyamatai miatt anyagi kár ér bennünket, és úgy érezzük, nagy bajok előtt állunk.

Az én ismerőseim körében velem együtt sokan voltunk, akik a harmincat átlépve úgy éreztük, hogy megvan az egzistenciánk, a munkánk is jól alakul, a családi problémák is így-úgy megoldhatók, tehát nem kell mást tennünk “csak élni”, hiszen környezetünk mércéi szerint “utolértük magunkat”. Aztán jött a délszláv háború, a családok kényszerű szétesése, fizetések lenullázása, a teljes kilátástalanság, és sokak számára sokszor az ismétlődő halálfélelem.

Aztán ez is elmúlt, jöttek ismét a küzdelmes hétköznapok, a talpraállás kísérletei kétkezi munkával, tudással, szorgalommal, ügyességel. Csakhát a múlt – vagy inkább nagy általánosságban az emberi gyarlóság – örökségeként ez sem mehetett egyenesen, mert a háborúban sokan megtanulták a nyerészkedés taktikáját is. Egy, az élelmiszergyártásban jártas nőismerősöm vállalkozásba kezdett, fel is lendült az üzlet, mígnem kiderült, hogy több évi együttműködés után egy Bánátban jól menő feldolgozó üzemet működtető fontos üzleti partnere csendben csődöt jelentett be. Az üzem pénzét biztos helyre helyezte, a leszállított árut nem fizette ki, s eltünt a nagy semmiben. Ismerősöm anyagilag teljesen tönkre ment, lelkileg is összetört és hosszú hányattatás után az mentette meg, hogy elérte a nyugdíjkorhatárt. Egy másik ismerős család hasonlóan járt, igaz, kisebb tételben, de nekik is évek kellettek, mire kiheverték a veszteséget. Történt ugyanis, hogy egy sertés felvásárló rendszeresen megjelent a faluban, s azonnali fizetéssel megvette tőlük a tíz hízott sertést. S így ment ez két-három évig. Az illető jött, fizetett, vitte az árut. Aztán egyszercsak arra hivatkozott, hogy jaj, most éppen nem hozott magával elég pénzt. A gazda, a több éves jó együttműködés tudatában odaadta a hízott portékát, de azóta is fut a pénze után.

E két hasonló történetben a kárvallottak tudták, ki okozott bajt nekik, a kárt azonban nem tudták megfizettetni senkivel sem, mert az igazságszolgáltatás útja nem kedvezett nekik, hiába volt papír a kezükben arról, hogy átadták az árut. A fentebb említett aktuális nyugat-bácskai terményfelvásárlási történet remélhetőleg nem zárul ugyanígy, függetlenül attól, hogy most is minden összejött széles e világban és szűkebb pátriánkban is. Biztos vagyok benne, hogy nem is zárulhat ugyanúgy, mint a háború utáni időszakban, mert ez olyan ügy, ami ma nem maradhat megoldatlan, függetlenül attól hogy most is minden összejött széles e világban.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Otthon a világ - illusztráció
2020. MÁRCIUS 25.
[ 8:36 ]
A gyakorlat megvan - illusztráció
2020. MÁRCIUS 5.
[ 16:37 ]
Ott ültek mellettem a buszban, fiatalok, tiszták, sportosak. Amikor Újvidéken felszálltam, az egyikük udvarias mozdulattal rámutatott egy szabad helyre a másik sorban, pontban mellettük. Úgy tűnt, a Budapestre tartó busz már Belgrádban jócskán megtelt, hát nem keresgéltem, hanem egy mosollyal megköszöntem a segítséget és...
2020. FEBRUÁR 6.
[ 16:15 ]
Annak idején, 2018. júniusában ott voltam a Trianon című rockopera ősbemutatóján Budapesten a Hősök terén, és még most is, utólag is, az előadáson egymás után következő jelenetek felvillanásakor az a gondolatom fogalmazódik meg, hogy legyen már vége! S itt nem az előadást ért negatív kritikákhoz csatlakozva, hanem a...
2020. JANUÁR 24.
[ 15:47 ]
A minap mondta egy szerb ismerősöm - aki néhány évvel ezelőtt részt vett egy budapesti szakmai konferencián, ahol a magyar miniszterelnök is beszédet tartott -, hogy sokáig emlékezni fog Orbán Viktornak a jól megfogalmazott, a hallgatóságot találóan megcélzott, fordulatokkal és fontos üzenetekkel teli mondataira, és...
2020. JANUÁR 10.
[ 18:03 ]
Beolvasás folyamatban