Levelek a Rózsa utcából
Otthon a világ

Levelemmel szeretettel tudatom, hogy mi mindannyian jó egészségnek örvendünk, amit Maguknak is szívből kívánunk! – így és ehhez hasonlóan kezdődő számtalan levelet őrzök a családi emlékek között, talán valahonnan a hatvanas évekből. Akkoriban is fontos volt az egészség, most meg másra sem gondolunk, csak arra. Arra, hogy elég erős legyen a szervezetünk és kibírjuk az új korona vírus által a ránk törő láthatatlan szörnyűséget.

Akkoriban a posta hozta az egészségről szóló híreket, most okos kis készülékeken szinte percről percre követhetünk minden eseményt a saját kis kényszerűen bezárkózó világunkból. Persze, ha van internetünk, nem úgy mint nekem a napokban, amikor szakadozott, lefagyott, megállt… Közben rendbe is jött, mintha e technikai problémák által maga a világháló is megszemélyesült volna, hogy megmutassa: most ez az az időszak, amikor rendkívül fontossá válik nem csak a normális munka és kommunikáció, hanem a lelki egészség szempontjából is. A világháló a lelki egészség eszközévé vált, hiszen nagy a megerősítő ereje a szeretteink, barátaink, kedves ismerőseink által továbbított szívecskéknek, a „hogy vagy?”-kérdéseknek, a koronavírus elleni védekezés alapvető szabályait leíró rövid szövegeknek, jótanácsoknak…

Szerte széjjel vagyunk a világban. Elmentünk hazulról sokan, dolgozni, karriert építeni, családot egyesíteni, kényszerből máshol keresni a pénzt, akinek meg volt pénze, az pedig nem bírt magával és például nem is olyan régen még az óceánt is átrepülte, hogy valahol a panamai partok homokjában táncoljon egy zenei fesztiválon…Az országhatárokon tapasztalt roham, a külföldön dolgozók feltartózhatatlan haza-áramlása, a különböző „nagy utazásokon” ott rekedt emberek segélykiáltása minden kétséget kizárva elénk tárta a szülőföld iránti, észérvekkel megmagyarázhatatlan mély kötődés erejét (is). Elindult a világ hazafelé. Egészen biztosan nem azzal a gondolattal, hogy otthon térjen haza az Úrhoz, hanem azzal, hogy haza érve biztonságban érezze magát és túlélje azt, amit túl kell élni. Vállalva az izolációt, még a sátortáboros karanténos lakhatást is Szerbiában például, hiszen még olyanok is ide (haza?) akartak jönni, akiknek még lakcímük sem volt és Szerbiába érve nem volt hova menniük. De jött mindenki, hiszen ilyen nagy veszély idején a belső énje megsúgta, hol a helye (még akkor is, ha nem is olyan régen még sok rosszat gondolt és ki is mondott arról az országról, amelyet most, az általános veszély idején mégis a hazájának érez).

Gondolom, az önkéntes vagy a törvény erejével is otthoni izolációra kényszerülő azon kiváltságos 65, illetve 70 felettiek, akik kertes házakban élnek, az idén nem hagyják parlagon a kertjeiket, és amennyire erejükből telik, most még csinosabbak lesznek a házaik, még pompásabbak a virágoskertjeik, hiszen kell az elfoglaltság. Depresszió és a kilátástalanság elleni legjobb szer a munka, és jó ha van kijelölt cél, hogy holnap is legyen miért felkelni és járni. Kert híján pedig itt az ideje, hogy megtanuljuk azokat a verseket, amelyeket mindig is szerettünk volna, vagy elővegyük a rég elkezdett, valahol a fiók mélyén lapuló kézimunkát, és megmutassuk, hogy újra tudjuk, amit egyszer régen megtanultunk. Van még tehát feladatunk, amellett, hogy bízunk a világhálóban, amelytől a távoli szeretteinkkel való napi kapcsolattartás lehetővé tételét reméljük és bízunk a hangszálainkban, hogy át tudunk még kiabálni a kerítésen a szomszédhoz, hogy hogyléte felől érdeklődjünk.

1999-ben bombázások idején is átéltünk sok nehéz veszélyhelyzetet, s nem került el bennünket a halálfélelem sem. Utolért az mindenkit, aki hallotta a bombák robbanását, érezte a lába alatt, ahogy megmozdul a föld, várta, hogy leszakad a plafon vagy éppen attól félt a nyílt utcán, hogy a fejére esik az égből lehulló légelhárító gránát valamelyik eltévedt darabja.

Igaz, akkor sokan más irányba menekültek, ha tehették. Nem a hazába, hanem el a világban, mert akkor a veszélyhelyzet konkrétan azonosítható volt. Aki meg maradt, vigyázott magára, ahogy csak tudott. Az újvidéki magyar szerkesztőségek között akkoriban talán még szorosabb volt az együttműködés, mint bármikor máskor. Épp a Tarcal hegyen levő tévéadót bombázták, amikor megbeszélésen ültünk a Forum-ház harmadik emeletén. A hegy és a Duna megtették a magukét, s a tornyot eltaláló lövedék olyan erejű volt, hogy a Duna innenső oldalán szinte megmozdultak alattunk a székek és egy pillanatra úgy éreztük, összeomlik alattunk az épület. Merev tekintettel egymást bámultuk egy ideig, aztán némi szünet után folytattuk a munkát. S annak végeztével az akkor szinte kötelező köszönéssel váltunk el egymástól: „Találkozunk!”.

Benne volt ebben a köszönésben minden reményünk, hogy lesz holnap is és új közös munka és benne volt minden bátorítás is a kollégák felé, hogy túléljük. Most is él a találkozás reménye azzal a tudattal, hogy az idő vonalán az kissé eltolódik talán júniusig, júliusig…? Az új köszöntés, hogy „Maradj otthon” pedig egyben bátorítás is, és meghatározója a jelenünknek: maradj otthon, hogy találkozhassunk!

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

A gyakorlat megvan - illusztráció
2020. MÁRCIUS 5.
[ 16:37 ]
A szülőfalumban az én korosztályom, amikor ötödik osztályba került, egyáltalán nem tudott szerbül. Bezdánhoz hasonlóan így volt ez a környékbeli magyar többségű falvakban is, hiszen bennünket, az 1960-as években iskolássá vált gyerekeket kevés korai élmény ért el szerb nyelven, legfeljebb a Zomborba tartó vonatban...
2020. FEBRUÁR 15.
[ 15:31 ]
Ott ültek mellettem a buszban, fiatalok, tiszták, sportosak. Amikor Újvidéken felszálltam, az egyikük udvarias mozdulattal rámutatott egy szabad helyre a másik sorban, pontban mellettük. Úgy tűnt, a Budapestre tartó busz már Belgrádban jócskán megtelt, hát nem keresgéltem, hanem egy mosollyal megköszöntem a segítséget és...
2020. FEBRUÁR 6.
[ 16:15 ]
Annak idején, 2018. júniusában ott voltam a Trianon című rockopera ősbemutatóján Budapesten a Hősök terén, és még most is, utólag is, az előadáson egymás után következő jelenetek felvillanásakor az a gondolatom fogalmazódik meg, hogy legyen már vége! S itt nem az előadást ért negatív kritikákhoz csatlakozva, hanem a...
2020. JANUÁR 24.
[ 15:47 ]
Beolvasás folyamatban