Levelek a Rózsa utcából
Kovidosan

A zombori megyeházán az útlevélosztály előtti ajtóban majdnem megelőz egy utánam érkező ötfős hangoskodó csoport, miközben a táskámban a maszkot kotorászom, hogy feltegyem. Az ajtón világosan, nagy betűkkel írja, hogy a Covid-19 nevű betegség veszélyétől való védekezésül kötelező a maszk viselete. A nagy lendülettel érkezőknek nincs szerencséjük velem, még mielőtt félretolnának, a keresett holmit rutinosan az arcomra teszem, és máris odabent találom magam.

A hivatal gyorsan végzi a dolgát, a megyeháza régi időket idéző épülete előtti parkban napoztatom magam egy kicsit, később a piacon azonban ismét használom a maszkot, és meglepetésemre többen mások is. Miközben Budapesten az a megszokott, hogy tömegben mindenki eltakarja az arcát, itthon ezt nem tapasztaltam korábban, most azonban megnyugtató jelnek veszem, hogy az emberek kezdik komolyan venni az utasításokat. Nem tudom, nem is tudhatom, hogy igazán mennyire véd, de hiszek az orvosoknak, hogy akadályozza a vírus terjedését, tehát aki fertőzött, a maszkon keresztül nem adja tovább. De látványos figyelmeztető jelnek is tartom, egyfajta vizuális felkiáltójelnek, hogy védekeznünk kell, és gondolnunk kell arra, milyen levegőt lélegzünk be, és arra is, hogy vigyázzunk a kezünk tisztaságára, ne piszkáljuk folyton az arcunkat.

Koronavírus veszély van, viselkedjünk felelősen…

Július 1-jén a megismételt szerbiai szavazáson a 234 szavazóhelyen is kötelező volt a maszk, akárcsak a június 21-ei szavazáson, ami akkor egy látványos figyelmezető jel is lehetett volna más tekintetben is, hogy legyünk óvatosak továbbra is ezzel a láthatatlan ellenséggel szemben. A látható ellenséget a választásokon részt vevő pártok és szimpatizánsaik egyébként is már korábban megnevezték vetélytársaikra mutogatva. Komolyan véve a maszkot vagy sem, a láthatatlan ellenséggel még inkább kalkulálniuk kellett volna, nem a szavazás és a bojkott viszonylatában, hanem a közeli és kissé távolabbi jövőt illetően is. A bojkott nem igazán sikerült, az elemzők azon részének is lehet hinni, akik szerint a politikán túlmenően az alacsony részvételi arány számottevően a koronavírus miatti járvánnyal magyarázható. A választási csalások vagy hibák miatt július 1-jén megismételt szavazás mintegy 200 ezer polgárt érintett, az ő szavazataik igazán nem változtatják meg a sorrendet, de köztársasági szinten a matematika alapján egy-két küszöb-közeli párt képviselőjét a parlamentbe emelhetik. A szerbiai választásokon lényegében túl vagyunk tehát, a VMSZ mint egyetlen, mind a három szinten részt vevő magyar párt – a talán nem is várt 70 ezer szavazattal – méltó sikert ért el, és ezt a dél-szerbiai Vranje peremtelepülésén, abban a bizonyos Neradovacban a szerb jobboldalnak szánt, de a VMSZ-re tudatlanságból leadott, mintegy ezer szavazat miatt sem lehet kétségbe vonni. Ezek a dél-szerbiai VMSZ-szavazatok igazán arra voltak jók, hogy megmutassák, a jó humornak nincs határa sem a szerbek, sem a magyarok körében… S kell is egy kis humor, mint ahogy javított a közérzetünkön, amikor a kijárási tilalmak és az ajánlott otthonmaradás időszaka alatt a lelassult életmód és a közvetlen emberi kapcsolatokra való vágyakozás közepette a közösségi oldalakon zseniálisan humoros videók, frappáns viccek, elképesztő fotó-montázsok kacagtattak meg bennünket „kovidos” visszavonultságunkban.

A kényszerű visszavonultság alighogy elmúlt, a jelek szerint hamarosan visszatér. A járvány március elején történt berobbanásakor nem kis szorongást váltottak ki a napi több mint kétszáz új fertőzöttről szóló hírek és most Szerbiában ismét ilyen számoknál tartunk. A július 1-jei jó hírek, hogy Németország megnyitja kapuit a szerb állampolgárok előtt és hogy most már Szerbiából szabad az út Macedónián át a görög tengerpartra, csak ideig-óráig voltak érvényben. A veszély nem múlt el, a láthatatlan ellenség itt van, és a védekezés eszközei a helyzettől függően változnak. Csak a szerb-magyar határt ne zárják le! – ismételgetik sokan szülőfalumban, akiknek gyermekei épp „odaát” a határ magyar oldalán nyári iskolai-szakmai gyakorlatukat töltik vagy már dolgoznak, de hétvégeken – amióta ismét lehet – rendszeresen haza járnak. A szülők és gyerekek szoronganak azok után, hogy a minap néhány hírportálon megjelent, a szerb-magyar határ lezárásáról szóló álhírek hozzájuk is eljutottak, és azokat hiába cáfolták illetékes helyről, az emberekből nem törlődött ki az újbóli veszély érzete.

Sajnos kedves kolléganőnknek, Lazukics Annának a halálhíre nem bizonyult álhírnek. Annát, a volt Jugoszlávia első női fotóriporterét, az újvidéki Magyar Szó több évtizeden át egyik legismertebb fotóriporter-újságíró munkatársát a Covid-19 vitte el 83. életévében. Vasárnap az egyik újvidéki hírportál rakta össze a járvány kapcsán kiadott hivatalos közlemények adatait, és ennek alapján közölte a halálhírét, s így történt, hogy a család is a médiából értesült szerettük elvesztéséről. Jómagam a közösségi portált böngészve, Dormán László róla készült hihetetlenül emberközeli fotóját látva szinte hallottam Anna hangját, ahogy végigjön a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségének egykoron még hatalmasnak vélt deszkjében a délutánonként ott dolgozó legalább 40-50 ember között, és odaszól az ügyeletes szerkesztőnek, asztalra tevén a nap fotóját… Július 1-jén a péterváradi temetőben kikísértük utolsó útjára Annát, úgy „kovidosan”, csendben – a járvány miatt a régi gárdából alig valahányan - , maszkban, távolságtartóan, de tudván, hogy odafent, az égszínkék magasságokban már nincs veszély, és a péterváradi major zöld lombjainak susogása őrzi majd örök álmát.

Visszafelé, az Újvidék városközpontjába tartó péterváradi buszban mindenki maszkot viselt, két héttel ezelőtt ez még csoda lett volna. Hírek és álhírek, humorosak és szomorúak befolyásolják viselkedésünket, s korrigálják a járványveszély enyhülését követő szabadságról alkotott véleményünket, átírják a gondolatainkat és szorongunk tovább a jövő ismeretlenségének tudatában. „Kovidosan” telnek napjaink.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Érzékenykedés - illusztráció
2020. NOVEMBER 20.
[ 16:34 ]
Házam, váram, adóm - illusztráció
2020. OKTÓBER 30.
[ 17:35 ]
Tananyagok tanulságai - illusztráció
2020. OKTÓBER 20.
[ 17:18 ]
Egy olyan könyvet forgatok, ami ellentmond annak a nézetemnek, hogy lehetőség szerint részt kell venni a politikai döntéshozatalban, a törvények és szabályok megalkotásában, mert ez az igazi eszköze a közösségi életünk alakításának. Gondolom én ezt ma, pedig ismert a történelemből, hogy a politikai szerepvállalás...
2020. OKTÓBER 9.
[ 16:26 ]
Boldogan újságolja budapesti barátnőm, hogy elültetett két rózsatövet a tömbház mögötti kis kertben, amit a lakók közösen gondoznak. Ha már nem teheti otthon Szabadkán a testvére házában, teszi ezt itt, ahol épp a hétköznapjait éli. A töveket egy nagyáruházban vette kis pénzért, és most várja, életképesek-e és...
2020. OKTÓBER 2.
[ 14:30 ]
Hosszú hónapok után találkoztam a barátnőmmel. Egy kis parkban a város szögletében egy padon ülve beszélgettünk, maszk nélkül, tisztes távolságot tartva. Amikor megláttuk egymást, mindkettőnknek ölelésre emelkedett a karja, mosolyra derült az arca és már lendültünk is egymás felé, amikor megálljt parancsoltunk és azt...
2020. SZEPTEMBER 22.
[ 15:49 ]
Beolvasás folyamatban