Levelek a Rózsa utcából
Tananyagok tanulságai

Már nem is kell atombomba, le tudnak bennünket bénítani így is, hogy bebújjunk valahova, mint egy bunkerbe. A láthatatlan nagy ellenség, a pici kis koronavírus uralja tetteinket és félelmet kelt. Akik nem hisznek a létezésében, illetve veszélyességében, azok is bizonyára félnek az ismeretlen hatalmi erőtől, amely képes volt ilyen nagy mértékben átváltoztatni a világunkat, akik pedig a betegségtől tartanak – netán közeli hozzátartozójuk, ismerősük már át is szenvedett egy nagy tortúrát – azok pedig a félelmen túl a korábbiakhoz képest még nagyobb mértékben hisznek az emberségben, a tudományban, az emberi találékonyság határtalanságában.

Az atombomba-hasonlat nem véletlenül bukkant fel. Osztálytársakkal beszélgetve, az immáron öt évtizeddel ezelőtti honvédelem-órák emléke jutott eszünkbe, mintegy közvetett bizonyítékként szolgálva a fiatalkori bevésődések jelentőségéről, az ismeretlentől való félelmekről és a jó tanár megfelelő reagálásának útravalóul szolgáló értékéről.

Történt ugyanis, hogy a zombori gimiben a “predvojnička” órán (így neveztük ezt a tantárgyat, szerbül tanultuk) az atombomba következményei elleni védekezés volt a téma, a következmények áthidalásának egyik eszközeként pedig a szappannal történő alapos mosakodás. Azóta már rég elfelejtettük a részleteket, de megmaradt lelki szemeink előtt a kép az atombomba pusztító erejéről és a hihetetlen gyorsaságú sugárzás következményeiről, az atombiztos bunkerek fontosságáról. Bevésődtek elképzelések bizonyos ionokról, neutronokról és gamma-sugarakról, amelyek elérhetnek bennünket akkor is ha – ne adj Isten! – valahol a távolban kiüt egy atomháború (igaz utána volt egy csernobili katasztrófa, ami érintett bennünket is, de akkoriban a békeidős katasztrófát valahogy elhessegették a köztudatból). Értetlenül álltunk a felsorolt védekezési módozatok előtt, de tanárunk a katona precizitásával, ugyanakkor a rábízott emberek iránti felelősségéből fakadó atyaian gondoskodó szavakkal elővette a fizika tudományát és nagyon egyszerűen megmagyarázta, hogy ha elég távol vagyunk egy atomháború helyszínétől, attól függetlenül a radioaktív sugárzás eljuthat hozzánk is, a sugárzás pedig részecskék átvitele, így a részecskék rátapadnak a bőrünkre, és ha azonnal szappannal lemosakszunk, a káros anyagokat is eltávolítjuk magunkról.

Tanárnak lenni csodálatos hivatás (igaz, veszélyes is, mint napjainkban tapasztaljuk nemcsak időnkénti honi erőszakoskodók, hanem Franciaország kapcsán is). Vannak ugyanis mozzanatok a tanár-diák kapcsolatban, amelyek nem a konkrét tudás vagy cselekvés szintjén maradnak meg, hanem olyan biztató háttérinformációként, hogy ha ismerjük a veszélyt jelentő tárgy vagy jelenség természetét, az ellene való védekezés eszközeit is meg tudjuk találni. A tudományos és kutató munkának a mindennapi életre lefordított alapszabályai ezek, amelyek tudatában önbizalmat nyer az önmagában rejlő csoda felfedezési folyamatát élő fiatal emberke, és szilárd talajt érezve a lába alatt bátran választ hivatást, és az élet-hozta szituációkban lesz is bátorsága elindulni a felfedezések kalandos útján.

Napjainkban a normális életvitelt a világjárvány bénítja le, végső soron e lehetséges kalandos utakat is. Nem kell bunkerekbe bújni, de a mozgásunk szabadsága korlátozott, a veszély elleni védekezés lehetősége csakúgy, és a lépéseinket ellenőrző intézkedések ellen pedig erkölcsileg egyszerűen tehetetlenek vagyunk, mert igazából nem ismerjük az intézkedés megszegésének a járványra kiható következményeit. A társadalmi következményeit tudjuk: lám, sorozatos tüntetések is szerveződnek tiltakozásul a mozgásszabadság korlátozása miatt, a hatalom pedig kitart a korlátozás mellett, és jönnek a büntetések is. Az igazi gond inkább azzal van, hogy vajon tényleg az igazi útja-e a megoldásnak a szabad mozgás korlátozása? Ha ez az útja - mármint a korlátozás - , akkor miért nem történik úgy, ahogy egy gordiuszi csomóg vágnak el, hogy mielőbb túl legyünk egy problémán?

Ez a példázat a gordiuszi csomóval is egy gimis óra tanulsága. A történelem órán elképzeltük a látványos jelenetet, hogy hódító Nagy Sándor, aki Ázsia urává vált, megérkezik Gordionba, s egyszerűen elvágja a csomót az előtte álló mitológiai szekéren. Persze, akkoriban mindannyian szerettünk volna okosak lenni és intellektuális logikával megfejteni, hova is rejtették a kötél végeit a csomó belsejében, de a későbbiekben mindannyian rájöttünk, hogy vannak szituációk az életben, amikor nem érdemes bajlódni a részletekkel, a jelképes csomót egyszerűen el kell vágni.

A világ országainak kormányai egyebek mellett próbálkoznak drasztikus tilalmakkal, egyfajta gordiuszi csomónak tekintve a helyzetet egész régiók szinte hermetikus lezásásával is, aminek elvi alapkövetelménye, hogy mindenki bújjon be az otthonába, és várja ki, mi lesz. Ha egy kéthetes ilyen abszolút karantén eredménnyel járna, lehet, hogy meg is érné.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

500 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Érzékenykedés - illusztráció
2020. NOVEMBER 20.
[ 16:34 ]
Házam, váram, adóm - illusztráció
2020. OKTÓBER 30.
[ 17:35 ]
Egy olyan könyvet forgatok, ami ellentmond annak a nézetemnek, hogy lehetőség szerint részt kell venni a politikai döntéshozatalban, a törvények és szabályok megalkotásában, mert ez az igazi eszköze a közösségi életünk alakításának. Gondolom én ezt ma, pedig ismert a történelemből, hogy a politikai szerepvállalás...
2020. OKTÓBER 9.
[ 16:26 ]
Boldogan újságolja budapesti barátnőm, hogy elültetett két rózsatövet a tömbház mögötti kis kertben, amit a lakók közösen gondoznak. Ha már nem teheti otthon Szabadkán a testvére házában, teszi ezt itt, ahol épp a hétköznapjait éli. A töveket egy nagyáruházban vette kis pénzért, és most várja, életképesek-e és...
2020. OKTÓBER 2.
[ 14:30 ]
Hosszú hónapok után találkoztam a barátnőmmel. Egy kis parkban a város szögletében egy padon ülve beszélgettünk, maszk nélkül, tisztes távolságot tartva. Amikor megláttuk egymást, mindkettőnknek ölelésre emelkedett a karja, mosolyra derült az arca és már lendültünk is egymás felé, amikor megálljt parancsoltunk és azt...
2020. SZEPTEMBER 22.
[ 15:49 ]
Beolvasás folyamatban