Levelek a Rózsa utcából
Lélekmentés

A halálos tavasz szerzője nem a kultikus magyar film, s Karády Katalin és Jávor Pál emlékezetes alakításairól jut gyakran eszembe, hanem arról a fel-feltörő életérzésről, ami A lélek kialszik című regényének az olvasásakor rögződött belém. Zilahy Lajos pontosan tudta, mi a honvágy és mit jelent a láthatatlan fal, ami fokozatosan és kegyetlenül épül, beékelődve azok közé, akik egykoron közel áltak egymáshoz, de fizikai szempontból messzire kényszerültek. Az eltávolodás folyamatának mesteri ábrázolása intelem is.

Zilahy Lajos Újvidéken halt meg 1974-ben. Az amerikai emigrációból „hazatérő”, haza vágyó magyar itt talált menedéket, az akkori Jugoszláviában. Szállodában, a Park szállóban lakott, aminek

biztosan volt valamilyen szimbolikus jelentősége, mintha azt jelezte volna, hogy az élet egy örök utazás helyenkénti megállókkal, és majd csak kikötünk valahol...

Ahogy az életrajzából olvasom, számára, aki a Romániához csatolt Nagyszalontán született még a 19. század végén és írói sikereit a Trianon utáni Magyarországon aratta, valószínűleg Budapest jelentette volna az elképzelt nyugodt végállomást, ami végakaratából is látszik, hiszen azt kérte: Budapesten temessék el.

A lélek kialszik, ha elidegenül. Kialszik, ha távol van az övéitől, vagy ha már kevés közös dolgot talál az övéivel, s megértésre sem számíthat igazán. Kialszik a távolságok miatt is, amikor ezernyi akadály miatt az ember nem töltődhet fel a szülőfölddel képzettársított szagokkal, illatokkal, szélfújta ágak zenéjével, s csak a lelki szemei előtt láthatja a tájat, ahol a nap nyugovóra tér. Nemcsak nagy íróink, hanem a hasonló családi múlt okán nagyon sok emigrációba vagy örökre szóló elvándorlásra kényszerült rokonaink beszámolóiból is tudhatjuk, mit jelent a vágyakozás a régi otthon után, ahol még ott élnek, akik az otthont jelentik. Az ember szinte mindent megadna a gyakori találkozásokért, valamiféle állandóságért ami kapaszkodót jelent a távolban is. Zomborban sokan emlékezhetnek azokra az időkre, amikor a hatvanas években már lehetővé vált a kishatárforgalom Magyarország és az akkori Jugoszlávia között. Élve a lehetőséggel, az Amerikába emigrált ’56-os magyarok – lévén hogy a hazába mégsem merészkedtek – Zombort (és bizonyára több más határmenti várost) választották az otthon maradt családtagokkal való találkozások színhelyéül, hiszen akkor már ide szabadon utazhattak a magyar honban maradt szüleik, testvéreik, ők maguk pedig a nagy Amerikában kerestek már annyit, hogy évente vegyenek repülőjegyet. Kis szállodaszobák, bérelt lakások váltak szimbolikus otthonná, ahol egy ideig együtt lehettek és megerősíthették a családi kötelékeket jobb időkben reménykedve. Mesélik, hogy

ilyen alkalmakkor az amerikai magyarok közül sokan kiutaztak a határra, megálltak Béreg utolsó házainál és tekintetükkel átölelték a határ túloldalán homályosan kivehető fákat, bokrokat.

Most valami hasonló ismétlődik Baján, de valószinüleg Szegeden is. Közeli rokonaim és barátaim beszámolóiból egyaránt hallom, hogy ebben a szörnyű járványhelyzetben is megtalálják a módot, hogy legalább egy fél órára találkozzanak a szerb-magyar határ egyik vagy másik oldalán élő szeretteikkel. Miután Szerbia megszüntette a PCR-teszt felmutatásának kötelezettségét az országba való belépéskor, a két ország között pedig érvényben vannak a 30 km-es határmenti övezeten belüli szabad mozgásra vonatkozó szabályok, a megoldás adott volt: hogy a Magyarország távolabbi részein élőket ne terhelje a karantén és a tesztelés, a Vajdaságban élő rokonok kerekednek fel például Bajára, és oda utaznak el a hozzátartozóik Győrből, Veszprémből, Budapestről... Akinek nincs ismerőse, hogy befogadja néhány órára, az az utcákat rója szeretteivel, időnként letelepszik a hideg utcai padra vagy beül az autóba, de mégiscsak jó: itt vannak együtt egy kicsit. Barátnőm mondja, hogy

a Sugovica partján az egyik padon az elvitelre vásárolt, s a testvérével elfogyasztott halászlének is volt maradandó a varázsa, mert fizikai valóságban ott nézhetett testvére mosolygó szemébe a műanyag tányér felett.

Mindezek hallatán egy ismerősöm mereven jegyzi meg: már egy éve nem látta élőben az édesanyját, pedig a távolság csak 150 km.

Ismétlődő élethelyzetek más-más nemzedékek életében. Háborúk okozta menekülések, politikai megtorlásoktól való félelmek, a puszta élet féltésének kényszere, a jobb élet kihívásai után most egy újabb ellenség telepedett ránk, egy láthatatlan vírus hozott rendkívüli helyzetet, amelyben az egy és ugyanazon ember számára immáron ki tudja hányadszor bomlik fel a megszokott életvitel az élete során, és ki tudja, hányadszor képződnek valós és láthatatlan áthághatatlan határok emberek milliói számára. S nem csak a vírus ellen harcolnak, hanem az eltávolodás folyamata ellen is, hogy ne aludjon ki a lélek. Mert a kreativitás határtalan, s tud lelket is menteni.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Csodák csodája - illusztráció
2021. MÁRCIUS 12.
[ 15:48 ]
Sok minden változik az idő múlásával, csak az alapérzelmek nem. Örülünk, megrémülünk, szorongunk s olykor dühöngünk is . Ahogy a ránk hatással levő körülmények hozzák, úgy reagál rá az agyunk és a testünk, és ennek külső jelét viselkedésünkkel megadva a mi egész lényünk. Igaz, alapérzelmeinknek ennél több...
2021. MÁRCIUS 3.
[ 16:24 ]
Kopaonik tele van magyarokkal! – mondja ismerősöm és csodálkozásomra csodálkozva kérdez vissza: te ezt nem tudtad? Mivel a közösségi oldalakon szép hóföldte vidékekről és vidám síelésről készült, friss dátummal ellátott fotókban is gyönyörködhettem a minap, mondatát azzal kommentáltam, hogy persze, hogy hallani ott...
2021. FEBRUÁR 11.
[ 16:05 ]
A szobában viszonylag kellemes meleg, odakint süt a nap, de foga van. Hol a boldogság mostanában? Petőfi Sándor 1845 februárjában írt Téli világ című versében a kérdést így válaszolta meg: „Barátságos meleg szobában”. Emlékszem, amikor ezt a verset tanultuk az iskolában, igazat adtunk költőnknek, hiszen az akkoriban...
2021. FEBRUÁR 1.
[ 16:41 ]
Beolvasás folyamatban