Van egy emlékezetes romantikus filmdráma, amit aligha lehet elfelejtenie annak, aki látta. A felolvasó című filmre gondolok. Maga a történet előbb jutott el köreimhez a film révén, mint regény formájában, pedig a film alapjául szolgáló regény, Bernhard Schlink könyve magyarul is megjelent.
A film néhány jelenete napról napra megjelenik gondolataimban, miután az orosz-ukrán háború kapcsán folytatott mindennapi beszélgetések során az odesszai tűzvész is szóba került. Az emlékezetet fel kellett frissíteni, utána néztünk hát korunk egyik legtragikusabb bűncselekményének, a 2014-es odesszai tűzvésznek, amikor a szakszervezeti székházban menedéket kereső oroszbarát szakadárokra rágyújtották az épületet. A történet előzménye, hogy az oroszok aláírásokat gyűjtöttek az orosz nyelvnek államnyelvvé való nyilvánítása érdekében, amire a kijevi központ emberi felgyújtották a szeparatistának minősített oroszok aláírás-gyűjtő sátrait, akik ezt követően a szakszervezeti székház épületébe menekültek, ahol szintén tűz ütött ki. Valóságos üzközet alakult ki a székházba menekült, tűz által is fenyegetett, lázadóknak minősített oroszok és az ukrán hatalom hivei között, és a lángok elől az épületből kiugró oroszokra rálőttek az ukrán soviniszták (ahogy a korabeli médiában fogalmaztak). Szabályos lincselés, oroszellenes pogrom történt akkor Odesszában, 2014-ben, aminek csaknem negyven áldozata volt.
Micsoda gyűlölet forrása ez oroszok és ukránok között, amit fel kellett volna már dolgozni a lelkekben réges-régen, ahelyett, hogy háborús motivációvá váljon napjainkban…
Az általam felelevenített, film- és regénybeli történet a hatvanas években játszódik, előzménye azonban a második világháborúra vezethető vissza, szintén egy tűzvészre, amiben templomba zárt foglyok esnek áldozatul, mert náci őrzőik nem nyitják ki az ajtót, nem engedik futni őket. Szinte azonos szituáció, mint Odesszában: nincs hova menekülni a tűzvész elől. A felolvasó című regény romantikus dráma, alaptörténete egy kamasz fiú és a nála jóval idősebb nő, a Kate Winslet csodálatos alakításával megjelenő Hanna szerelme. A nőnek a fiúhoz való vonzódása egészen különös dologra épül: intim együttlétkor a fiú történeteket olvas fel neki, amit ő áhitattal hallgat olyannyira, hogy a kapcsolatban a felolvasás jelenti a legfontosabb motivációt a számára. Hogyisne jelentené, hiszen nem tud olvasni. Ez az oka, hogy váratlanul el is tűnik a fiú életéből, amikor kiváló jegykezelői munkájáért jutalmul előléptetnék, ami adminisztratív feladatokkal, írástudással járna. A fiú és a nő évek múlva ismét találkozik. A fiú joghallgatóként náci bűnösök ellen folyó bírósági pereket látogat, ott látja viszont Hannát vádlottként. Hanna tisztában van vele, hogy vétkes a templomban bennégett foglyok haláláért, de az egyéni felelősség kérdése csak ott, a bíróság előtt villan fel benne, évtizedekkel a tragédia után: ha kizárja a templom ajtaját, a foglyok elmenekülnek, neki viszont azt a parancsot adták, hogy tartsa fogva őket…A film- és regénybéli Hanna bűnéről és bűnhődéséről (végül öngyilkos lesz a börtönben) gondolkodva az egyéni felelősség, a parancsmegtagadás és felsőbb utasításokkal, magas szintű politikákkal való szembeszegülés határait feszegetjük, s minden bizonnyal eljutunk az élet iránti alapvető felelősségig.
Napjaink történéseire vonatkoztatva pedig ahhoz a kérdéshez, hogy az orosz-ukrán háború fegyveres eseményeit, az ukránok megsegítését célzó legújabb több száz millió dollárokat érő csoda-fegyverszállítmányok jelentőségét és orosz erőfitogtatást taglaló hírek helyett mikor kerülnek az első helyre azok a követelések, hogy Oroszország és Ukrajna egyaránt tegye le a fegyvert és tárgyaljon már végre?! Annak idején, a jugoszláv testvérháború alatt Richard Hoolbroke amerikai közvetítő legalább gyakorta ott ült Slobodan Milošević kanapéján, és bár utóbbi szerint a daytoni megállapodás nem Hoolbroke, hanem sokkal inkább Warren Christopher, a Clinton-adminisztráció államtitkárának az érdeme, a megállapodás mégiscsak megszületett. Ha most senki sem próbálkozik vele úgy igazán (mert fontosabb a fegyverek hozta pénz), akkor el lehet-e jutni odáig?
A háború az embertelenség feneketlen verme, aminek a fentebbi Hanna történet is megdöbbentő bizonyítéka, pedig ő csak egy kis porszem volt a gépezetben. Napjainkban is kikapcsol az elme és a lélek nem csak az ő szintjén, hanem országirányító szinteken is, az agresszornál és a megtámadottnál egyaránt, és a jelek szerint számos politikacsináló országvezetőnél és az EU felső vezetésénél is, amikor Ukrajnát fegyveradományokkal akarja megvédeni, amivel csak azt érheti el, hogy a harcok és bennük az emberi szenvedések időtlen időkig folytatódnak. Pedig a Hanna-féle sok-sok történet már elmondta számunkra a második világháborúról mindazt, ami józanságra int, s amiből tanulni van okunk, hogy elme is, és lélek is az életet szolgálja.
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Olvastam a könyvet, láttam a filmet. De zavart a tény, hogy Hanna jegykezelőként sem tudott olvasni. Emiatt nekem egy kicsit hitetlen a történet. A végkifejlet megrázó.