Levelek a Rózsa utcából
Euforikus párhuzam

A nevezetes napnak, június 14-ének késő estéjén, az angol-magyar 0:4-es történelmi meccs végeztével gyorsan kisiettem óbudai lakásunk teraszára. A telihold sejtelmes fényei között az ég felé terjeszkedő hatalmas fakoronák, a távolból fel-felvillanó fények, a Vörösvári úton még mindig élénknek bizonyuló közlekedés moraja e világraszóló siker után azt sejtették, hogy valami rendkívüli történik ezen a viszonylag nyugalmas lakótelepen is. Vártam a szomszéd teraszokról integető embereket, hallani véltem a felcsattanó tapsot, a felhangosított tévé-közvetítés zaját, sőt a mentőautó szirénáját is egy pillanatig ünnepi tülkölésnek véltem. De nem, mindez csak illúziónak bizonyult. A csend, vagyis a közösségi reagálástól mentes pillanatok csak engem döbbentettek meg. Mert bezzeg, ha Újvidéken lennék és mindezt a sikert a szerb válogatott érte volna el, bezzeg akkor zengene az egész Limán…

Miután szembesültem, hogy lelkes örömömet az adott pillanatban egyetlen közeli vagy távoli szomszéddal sem tudom megosztani még baráti integetés formájában sem, felbontottam egy kisüveg pezsgőt, és újra és ismét megnéztem a gólokat, majd szinte egészen végig a meccs ismétlését is. Másnap a történteket elemezve szinte mindenki azt a csodás összhangot említi, amiről a magyar válogatott tanúbizonyságot tett, a megjegyzésemen viszont, hogy a lakótelepünkön elmaradt az éjszakai kollektív örömünnep, mindenki csak mosolyog.

Igen, 300 kilométerrel arrébb mégiscsak mások a kulturális szokásaink, érzelmeink kinyilvánításának a formái, és persze, a kritérium is, hogy mire reagálunk nagyon-nagyon. Újvidéken például egy világraszóló, a szerbeknek sikert jelentő meccsre biztosan eufórikusan reagálnának, nem törődve az éjszakai órák rendjével. Viszont abban is biztos vagyok, hogy ha egy esti hír szerint Szerbiát felvették volna az EU-ba, ugyanolyan csend lenne, mint amilyenre rácsodálkoztam Budapesten. Mert miért is kellene örülni egy ilyen hírnek, ami egyértelműen már nem Szerbia sikereiről, a követelmények iránti megfeleléséről és elért eredményeiről, a fociválogatott csodás összhangjával azonos összehangolt kompromisszumokról, hanem csakis az EU politikusainak érdekeit szolgáló politikai akaratról szólna?!... Nem ismételném Deli Andor vajdasági európai parlamenti képviselőt, hogy Szerbiát folyamatosan kioktatják immáron húsz éve, de ebből az egész társulási folyamatból valóban csak az marad az emlékezetben, hogy az EU “bölcsei” mindig találtak valamit, amibe jól beleköthettek, vagy ha már nincs mibe, akkor újabb követeléssel jönnek, mint amilyen a legújabb: Szerbia ismerje el Koszovót. Ezen a témán az EU-s képviselők részéről a havi 15 ezer eurós fizetésért még sokat lehet rágódni, lévén, hogy az ő munkájukat alig lehet számonkérni. Itt van például éppen egy friss, június 16-ai keltezésű hír, amely szerint Viola von Cramon, a német zöldek politikusa megismételte a német kancellár követelését, hogy Szerbia csatlakozzon az oroszellenes szankciókhoz, és hogy ismerje el Koszovót. Ez a von Cramon az EP koszovói jelentéstevője, így hát, némileg fényezve magát hozzáteszi: a koszovói félnek is vannak kötelezettségei, mint amilyen a szerb községek közösségének a terve és a Visoki Dečani szerb kolostor ügye. Csakhogy: ő utoljára múlt év októberében állapította meg, hogy nem halad a kolostor vagyonának védelme és 24 hektár földjének a visszaszolgáltatása, eme újabb nyilatkozata szerint viszont, pedig már júniust írunk, Koszovó Alkotmánybíróságának döntése ellenére a probléma még mindig fennáll. Mit tettek az október óta eltelt nyolc hónap alatt? És mi történt 2013 óta, amikor Catherine Ashonnak, az EU akkori külügyi főképviselőjének a segédletével aláírták a brüsszeli megállapodást, amely alapot adott a szerb községek bizonyos önkormányzatának, most pedig azzal szembesülünk, hogy a koszovói fél kötelessége még mindig az erről szóló „terv” elkészítése. Nem kell politikusnak lennünk, e két momentum alapján már krumplihámozás közben is magától adódik a szónoki kérdés, hogy ilyen előzmények után bármely ország elismerné-e a 21. században a másikat, ha az a másik így érvényesítené az ő kisebbségének a jogait? Itt most nem a szerb politikum dilemmái mellé szeretnék felsorakozni, mert gondolatmenetemet nem ez vezérli, hanem az a keserű meggyőződés, hogy az EU védnöksége alatti „normalizálódási” folyamatban az EU képviselői számára mennyire nem fontos egy adott nemzeti kisebbség helyzete, legyen az szerb, vagy éppen kárpátaljai magyar – lévén hogy Ukrajnának minden korábbi kisebbségi jogi és jogállamisági tette megbocsájtatott az EU-ban.

A magyar válogatott 4:0-ás angliai győzelméről, a csodálatos sportteljesítményről és hazaszeretetről tanúskodó, mély érzelmeket kiváltó képsorok között emlékezetes marad egy kevésbé euforikus, de mindenképpen maradandó: ahogy az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate rezzenéstelen arccal, de a tekintetével elismerést sugárzóan gratulál magyar kollégájának, Marco Rossinak. A 4 gól fizikailag is mérhető teljesítmény. Ez a szerbiai EU-s csatlakozási folyamat egyáltalán nem az, de mégsem lehet mindent rákenni Szerbiára, ezért ha netán egykoron az EU-ban valaki tető alá hozza a csatlakozást, azt bizonyosan nem követi eufória, és a gratulációból sem sugárzik elismerés.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások
rusticus
2022. JÚNIUS 24. [ 15:50 ]

A térség több országában egyre erősödő EU szkepticizmus vagy EU ellenesség észlelhető. Sajnos, nem véletlenül! Az önjáróvá váló hatalmas és drága bürokratikus szerkezet elszakadt az őt körülvevő világtól. Sajátos módon, mindegy burokban élve hozzák meg a nem mindig értelmesnek látszó, sok esetben az EU-ra is káros döntéseiket. Így a néhai eszményi közösségből egyre többe kiábrándulnak és már nem óhajtanak csatlakozni a sok mézes madzag húzogatás után. Lásd: Törökország - Törökország formális csatlakozási kérelme az Európai Közösséghez 1987. április 14-i keltezésű.


Egy este Zomborban - illusztráció
2022. JÚNIUS 27.
[ 16:54 ]
Témánk a háború - illusztráció
2022. MÁJUS 26.
[ 15:53 ]
Miután valóságos üzengetési csata alakult ki arról, hogy Magyarországnak voltak-e tengerei és elvették-e tőle, illetve, hogy Fiume/Rijeka volt-e magyar egyáltalán, különleges fontosságúnak tűnik a május 17-én közzé tett hír, amely szerint Andrej Plenković horvát miniszterelnök Orbán Viktornak a negyedik, megszakítás...
2022. MÁJUS 18.
[ 13:52 ]
Vitathatatlan, hogy a nyugat-európai államok példaképként álltak előttünk még a régi titói Jugoszláviában is, amikor a magas életszínvonalról, emberi szabadságról, a szabad mozgásról álmodoztunk. S amikor a piros útlevél megnyitotta a határokat, azoknak a körében is volt mire irigykedni a megálmodott Nyugaton, akik...
2022. MÁJUS 9.
[ 14:48 ]
A vagy-vagy kérdésekre általában érzelmi reakció szüli meg a választ. Vagy tetszik, vagy nem. A gyomrunk összeszorul egy kérdés kapcsán, és megszületik a nem, miközben a szárnyaló, felemelő érzések után nagyon gyorsan megérkezik az igenlő válasz. Mindez magánjellegű, talán nem is a nyilvánosságra tartozik, hiszen...
2022. ÁPRILIS 29.
[ 17:06 ]
Beolvasás folyamatban