A politikusok jóslatai mostanában egy cseppet sem derűlátóak. Háborút, annak kiterjedését vetítik elő, nem alaptalanul. Készüljünk a hideg télre... Szerintem mindannyiunknak elege van ebből, hiszen, mint még az orosz-ukrán háború kezdetén, ez év februárjában többen is leírtuk, a háborúnak csak vesztesei vannak, s ezt a mi – idősebb – korosztályunk is nemzedékről nemzedékre megtanulta, traumatikus háborús tapasztalatok alapján.

Mégis tehetetlenek vagyunk. Most, hogy Putyin orosz elnök szeptember 21-én mozgósítást rendelt el, egyáltalán nem lehetünk jobban, mint ahogy baljós volt és további háborús veszélyt vetített előre Ursula von der Leyen ukrán színekbe öltöző európai bizottsági elnök szeptember 15-ei azon bejelentése is, hogy Ukrajna támogatása sokba került ugyan, de „a szabadság megfizethetetlen”. Utóbbi populista kijelentés szépen hangzik, de mégis utalást jelentett fegyverekkel való támogatásra, az energiaárak elviselésének és az elszegényedésnek a kényszerére is, vagyis olyan európai hanyatlásra, amilyenekből önszántunkból nem kérnénk, mert tudjuk, hogy egy elhúzódó háborúban a szegénység fokozódásával párhuzamosan csak a bűnök halmozódnak.

S ráadásul itt vannak a világméretű vonatkozások és az egész emberiségre nézve is nagy veszélyek, hiszen az USA is „érdekelt” az európai térség sorsának alakulásában. Antony Blinken amerikai külügyminiszter, alighogy Putyin kimondta a magáét, azonnal bejelentette, hogy az USA soha nem fogja elismerni az orosz igényeket Ukrajna elcsatolt részeire. Nem mintha nem az ellenkezőjét tette volna Koszovó elcsatolása esetében. Tette ezt szinte azonnal tényleges és jelképes gesztusokkal, amikor az elsősorban a Clinton-kormányzat által kierőltetett Kis-Jugoszlávia elleni NATO bombázás eredményeinek tudatában, a koszovói függetlenség 2008-as kikiáltása után Clinton – akkor már volt elnök - 2009-ben ellátogatott ide, mégpedig (ahogy a korabeli sajtó írja) „Koszovó szabadságának legjelentősebb embereként”. A szabadságnak is vannak tehát „legjelentősebb emberei” (talán innen tanult Ursula asszony), de hogy most mekkora ott a szabadság, és milyen az íze, nem tudhatják Amerikából, de nem tudjuk mi sem ilyen távolságból. Ugyanakkor mi, akik az 50-es években azokon a híreken nőttünk fel, hogy Amerika a vietnámi háborúban már megint bombázta Saigont, bizonyosan érezzük, hogy a fegyverek hatalma mégsem hatalom, bármennyire is azt hiszik a nagyhatalmak.

De hagyjam az ellenünk elkövetett NATO-bombázást. Fel kell dolgozni, megbocsájtani nem muszáj. A jelenségekről, történésekről szóló véleményünket a személyes élmények határozzák meg akkor is, ha első pillanatban ennek nem is vagyunk tudatában.

Sok élmény bevésődik a lelkünkbe az életünk során, számos negatív tapasztalatot őrzünk keserű szájízzel, miközben a tárolt mosolyok olykor erőt adnak. Keressük inkább azokat.

Az EU Tanácsa 5 milliárd euró hitelt hagyott jóvá Ukrajnának – ahogy a szeptember 20-ai közleményben áll – az ellene zajló háború okozta finanszírozási szükségletekre, s ez az összeg része a korábban jóvá hagyott 9 milliárd euró hitelnek. Amikor Aleksandar Vučić szerb államfő szeptember 11-én bejelentette, hogy az Egyesült Arab Emirátusoktól 1 milliárd dolláros hitelt kap Szerbia, nagy volt a döbbenet az összeg hallatán, és sok kritika elhangzott az állam újbóli eladósodása miatt. Az összeg ilyen viszonylatban tényleg nagynak tűnik, hiszen arányokat nézve Ukrajna lényegesen nagyobb ország, megtámadták, háborúzik. Ám, egy felmérés szerint az idei igényei több mint 37 milliárd eurót tesznek ki! Kell hát a pénz ott is. Az Európai Unió pedig odaáll e szükségletek mögé, és keblére öleli az egyik napról a másikra tagjelöltté vált országot, miközben másokkal fenntartásai vannak és inkább azt üzeni: találjátok fel magatokat.

Mégis, mivel kettős állampolgárként mi vajdasági magyarok az európai parlamenti választásokon is szavazhattunk, (és a szerbiai uniós tagsággal kecsegtető ígéreteket hallva) jogosan kérjük számon az EU Tanácsától, hogy a jóváhagyott pénzekkel ne a háborút hosszabbítsa, hanem költsön a háttér-diplomáciára és a józan észre. Bár igaz, hogy ebben a háborúban Ukrajna az áldozat, az is igaz, hogy a háború előtt nem volt mintaország sem az EP által megkövetelt „jogállamiság”, sem a kisebbségjogok tekintetében. Ismert, hogy akkor – a háború előtt - más volt a szerepkiosztás az agresszor-áldozat-megmentő vonalon. Hogy Oroszország háborúval nem lehetett megmentő a saját kisebbsége jogvédelmének tekintetében, az kezdettől fogva világos volt, ám az is, hogy Ukrajna sem volt mindig áldozat, és a saját kisebbségei – közöttük oroszok, magyarok – mindennapi életét valós agresszorként meg tudta keseríteni. Mostani pozíciójában „szerencsés körülmény”, hogy a nemzeti kisebbségek az EU-ban sem élveznek megértő viszonyulást. Ha eljutna a tudatához, rádöbbenhetne erre Ursula von der Leyen asszony is, amikor közlik vele a hírt, hogy a magyar székelyek halasztanak és az ő regnálása alatt nem adják át az Európai Bizottságnak az európai nemzeti régiókért indított, több mint 1 millió aláírással támogatott polgári kezdeményezést. Kivárják, hogy egy új elnök másként gondolkodjon. Nem kell háború, inkább diplomácia.