Jól számolom, 1928 december 9-e óta - amikor is megjelent a Vajdasági Írás egyik száma -, nem sok híján száz év telt el. Várady Tibor Mi legyen a bronz utazóórával? című dokumentumregényében említi ezt a dátumot annak kapcsán, hogy az irodalmi folyóirat jelzett számában Farkas Geiza Az ifjú óriás címmel tanulmányt jelentetett meg Andre Siegfried America cames of age címmel. Várady Tibor dokumentumregényét most olvasom éppen. Érdekes nem csak azért, mert Farkas Geiza az aradi vértanú, Kiss Ernő dédunokája, és hogy a nagybecskereki Várady ügyvédi irodában jegyzett peres ügyeiről fennmaradt dokumentumok alapján Várady Tibor nemcsak egy sajátos életutat rekonstruál a könyvében, hanem azért is, mert a múlt század békésnek tűnő éveinek hangulatát, történelmi sorsfordulókat és vészterhes időszakokat is egyaránt felidéz.
Az 1928 december 9-ei dátum megérintett, mert arra emlékeztet, hogy a trianoni diktátum utáni években magyar lapok jelentek meg tájainkon, de a dátummal jelzett tanulmány is fontos, mert a belőle idézett mondatok a korabeli politikai viszonyokra utalnak. Farkas Geiza ugyanis leírja: "Siegfried könyvét Keyserling gróf szavaival tehetjük le, hogy Európa hivatása az egyéni élet lehetőségének a megőrzése nemcsak a szegény bolsevizált Oroszország, de a gazdag Amerika ellenében is." Ilyen mondatokat olvasva Várady Tibor, a jogtudományok doktora, nemzetközi hírű egyetemi tanár, volt jugoszláv igazságügy-miniszter és mindenekelőtt a vajdasági irodalom jelentős személyisége nem hagyja ki a kommentálás lehetőségét, s le is írja: “Ilyesmi később másoknak is eszébe jutott”.
De az általa feldolgozott dokumentumok tartalmával szembesülve leír mást is. Például, amikor a száz éves kis fekete jegyzetfüzetet az asztalra teszi és látja, hogy pontosan akkora, mint a mellette levő mobiltelefon, ezt állapítja meg: “Van valami kontinuitás a tárgyak világában”.
A csaknem száz év után előkerült okmányok között azonban akadnak kakukktojások is, csakúgy mint a kulcsok, amelyeket őrizgetünk, de nem tudjuk már, hogy melyik kaput vagy ajtót zárták. Ezen az úton is fontos felismerésekhez juthatunk: a papírok között ott van a Torontál újság egyik 1902-beli száma, amelyben leírják, hogy hol mennyi pénzért lehet ülni vagy állni a színházban. Várady Tibor jogászként tudja, hogy minél fontosabb valami, annál tüzetesebb a szabályozása. "Szóval, fontos lehetett a színház" - állapítja meg.
Ilyen mondatokat olvasva érezni a valódi kutatás hevét, ahogy az ember a dokumentumokban böngész és újabbnál újabb mellbevágó dolgokat fedez fel, amelyek több évtized távlatából is üzennek a mának. Érezni a valódi flow-élményt, agyunk működésének csodás állapotát, amikor teljesen elmerülünk abban, amit csinálunk, s ráadásul örömünket is leljük benne.
Nem tudom, e tekintetben milyenek az irodalmi megfontolások, hiszen az irodalomkritika távol áll tőlem, de hiszem, hogy a lelkivilág dinamikájának a kivetülése is befolyásolta a Szirmai Károly Irodalmi Díjat odaítélő bizottságot, amikor az idei díjat Várady Tibornak juttatta a Népellenes mosoly és a Mi legyen a bronz utazóórával? című köteteiért. A díjat a napokban, december 8-án adták át Temerinben, s nem vitatható a bizottság jó döntése: magam is tanúsíthatom, hogy Várady Tibor az olvasók örömére jól élt azzal a lehetőséggel, ami a nagybecskereki családi irattárban 1890-től kezdődően megmaradt az utókornak, mert ezekből a dokumentumokból rekonstruálható igazán a múltunk, a múltbéli emberi sorsok alakulása, hiszen bennük van valami, ami a történelemből kimaradt: a mindennapok.
E mindennapokat írja le mesteri feltételezésekkel vegyítve és érzelmekre is hatva Várady Tibor mindkét díjazott kötetében, könnyűszerrel átnyújtva az iratok közötti kutatási folyamat örömének nagy élményét az olvasónak is.
A magyar származású amerikai pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály definiálta ezt az élményt az angol “flow’, vagyis a folyam fogalmával, és bár amikor ilyen állapotba kerülünk, nem feltétlenül gondolunk Csíkszentmihályira, utólag mindig hálásak lehetünk neki a felfokozott alkotóélményeink hátteréről adott magyarázatáért, a flow-élmény felismeréséért, ami egyben ösztönösen elindít bennünket az újabb alkotások folyama felé is.
Csíkszentmihályi alapművét, a „Flow”-t éppen Várady felesége, Vera fordította le angolból szerbre Tok címmel, utalva az alcímben az optimális tapasztalatok - vagyis az öröm - pszichológiájára. Ez a flow-élmény azonban inkább magyarázat a tetteinkre, mintsem a tudatos döntés alapja. A saját örömeink forrását mi magunk azonosítjuk, s különös ihlettel vegyül, amikor úgy érezzük, hogy a vezérfonalat követve kell érzelmi alapon cselekednünk nem csak magunk, hanem mások miatt is.
Így már teljesen érthető és támogatható Várady Tibor magyarázata arra a kérdésre, hogy mi motiválta a fennmaradt és megörökölt dokumentumok évekig, évtizedekig tartó feltárása irányába ahelyett, hogy nemzetközileg elismert jogtudósként, a nemzetközi jog (mostanság éppen keresett) szakértőjeként, nemzetközi egyetemeken használt és számon tartott tankönyvek szerzőjeként érvényesüljön a továbbiakban is. A Farkas Geiza életútjáról írt dokumentumregényének budapesti bemutatóján ez év november 11-én a Háló Közösségi és Kulturális Központban azt mondta, hogy ez választás kérdése volt, s a nemzetközi érvényesülést igénylő további jogtudományi foglalkozások helyett a mi szűkebb pátriánk múltjának tanulmányozását választotta. Nem is tehetett másként, hiszen a hovatartozás érzése a legtöbb esetben erősebb minden másnál.
A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.
Engem (nyugalmazott) levéltárosként és nyelvészként érdekelne, mi a szakemberek véleménye: vajon a Várady-féle dokumentumregény szépirodalom-e. Mert én eddig a levéltári anyag alapján írott munkákat nem ide soroltam. Azokat sem, amelyekhez véleményt, megjegyzést, hasonló történeteket fűztünk. Persze, elismerem Várady munkáit, érdeklődéssel olvasom most harmadik kötetét. Apám és bátyám ügyvédi irodájában valamikor én is nagyon érdekes történetekre bukkantam. Különösen a zárt ajtók mögött zajló válóperes és apasági perek iratait olvastam nagy érdeklődéssel. A bíróságon is, iratrendezés közben. Az élet írja a legjobb szomorú vagy vidám történeteket.