A Nobel-díjas író, a kolumbiai Gabriel García Márquez Száz év magány című kultikus regényében hangzik el egy emlékezetes párbeszéd elvágyódásról, a szülőföldön való maradás fontosságáról és a kettő közötti választás nehézségéről. A feleség nem akar elmenni a veszélyeknek kitett, vizekkel körülvett árva faluból, Macondóból:

„- Nem megyünk el - mondta. - Itt maradunk, mert itt született a gyermekünk.

- De még nincs halottunk - mondta a férje. - Az ember addig nem tartozik sehová, amíg nincs a földben halottja.”

Ezek a mondatok mélyen bevésődtek sokunkban, amikor a délszláv háborúk miatt a menni vagy maradni, életet és halált érintő kérdése terhelte a vajdasági magyar családokat.

Ezekben az újabb háborús időkben, amikor hasonlót élnek át a kárpátaljai magyarok, ismét átérezzük a szülőföld elhagyásának kényszerét és annak lelki terhét egyaránt. Épp most, január 18-án hangzott el egy összehasonlítás Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár részéről, hogy a jugoszláviai háború tanulságai alapján talán azt kellene tenni Kárpátalján, hogy minden családból, ha teheti, legalább egy fő maradjon otthon. Tegyem hozzá: így őrizve házat, hazát, földet, ahol termőre fordulhat a mag akkor is, ha kisebbségbe kényszerült magyar veti el. De meddig lesz ereje rá?

A délszláv háborút közvetlenül megelőző években - az 1991-es népszámlálás adatai szerint - csaknem 340 ezer magyar élt Vajdaságban, most viszont a becslések szerint 200 ezernél lényegesen kevesebben élnek életvitelszerűen a szülőföldjükön. Kárpátalján az orosz-ukrán háború előtt 130 ezer magyar élt, mára ők is megfeleződtek.

Nem tudom, honnan gyökereznek Márquez fentebb idézett mondatai, hiszen ő maga hírügynökségi tudósítóként családjával együtt az amerikai-európai világot járta (még Magyarországot is érintette), és szinte állandó mozgásban élt. Talán a képzeletében ápolt egy helyet, egy biztos és elszakíthatatlan pontot, ahova mindenek előtt kötődik. Lehet, hogy az nem is egy Isten háta mögötti település, mint a regénybeli Macondo, hanem csak egy udvar, kert, pad a temetőben... Minden esetre, a kötődés drámaiságát mesterien megfogalmazta.

Az ilyen kötődéseket írja felül a politikából származtatható egyéni sors kényszere, mint amilyen most is az aktuális ukrán-orosz háború, amiről tudni lehetett és most is számba kellene venni, hogy elszenvedője nem csak a két nép, hanem még sokan mások.

Így volt ez a délszláv háború idején, aminek lezárása után békés időszakban reménykedve azt képzeltük, hogy a józan észt követve megvalósul, ami a szövetségi Jugoszlávia által is megtörténhetett volna, és az EU tagjai leszünk, feledve határokat és kisebbségi kiszolgáltatottságot egyaránt. A szabad mozgással pedig a távozás utáni visszatérés szabadsága is magától értetődött, halottakhoz és élőkhöz egyaránt. Most ez az elképzelt szabadság-élmény is rombolódik, egyre másra. Legutóbb az Európai parlament január 18-ai határozatával, amely a közös kül- és biztonságpolitika végrehajtásáról szól. A határozatban az európai parlamenterek azt mondják, hogy Szerbiának össze kell hangolnia a külpolitikáját az unióéval, utalva az Oroszország elleni szankciókra és az Ukrajna elleni háborúra, de mindenek előtt arra, hogy Szerbia még jócskán várhat a tagságra. Lehet, hogy más jellegű érvek szólnak az ilyen határozat mellett - ez kívülről nem látszik - de a kemény eurós pénzekért a Tisztelt Házban ülő képviselők e határozatából az csapódik le, hogy Szerbia tartsa tiszteletben Ukrajna területi integritását (amit a hivatalos kijelentésekkel meg is tett), viszont Koszovó javára mondjon le a saját területi integritásáról, mert a nagyok ezt így akarták, és így akarják ma is - apelláta meg minek?

Kettős mérce és kizárólagosság a saját felsőbbnek tekintett akarat alapján, hatalmasságok részéről. Így lehetett, amikor Magyarországot darabolták, akkor is. Volt akarat, mérce sokféle érdekből fakadó, szenvedő alany pedig annál több.

Ha a vajdasági magyarok aktuális szemszögéből nézem - persze egyéni meglátással - ez az európai parlamenti követelés, hogy Belgrád hangolja össze a külpolitikáját az EU-éval, csupán folyó ügy az uniós csatlakozás végeláthatatlan folyamatában, akárcsak a magyar bővítési biztos, Várhelyi Olivér elleni vizsgálati követelés, merthogy ő nem elég szigorú a jogállamiság kérdésében. Látszattevékenység, hogy kiteljen a mandátum, ha már hatalmat kaptak. Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek - megtanultuk már a régi rómaiaktól, miközben látjuk, kik azok, akik a mai európai- és világpolitikában a Jupiter szerepében tetszelegnek. A családunk élete az, ami nem folyó ügy, mégis a Jupiterek árnyékában kell döntéseket hoznunk úgy, hogy gyermekeket és a földben nyugvó halottakat egyaránt számon tartva megmaradjon az identitásunk. Mert Marquez szerint is csak az olyan nemzetségnek nem adatik több esélye, amely száz év magányra van ítélve.