Már megint kezdődik az állandó számolgatás, hogy melyik határátkelőt válasszuk, mikor induljunk, higgyünk-e a hivatalos rendőrségi becslésnek, vagy inkább támaszkodjunk a közösségi oldalon működő csoport bejegyzéseire!?

Itt van az évi szabadságok ideje, a határon nem csak mi, kétlakiak és Magyarországon tanuló diákok és itt dolgozó munkások jelennek meg – életvitelükből eredően – viszonylag gyakran, hanem most már tömegével érkeznek a tengerre tartó európaiak, illetve a haza igyekvő török vendégmunkások is.

Milyen jó lenne nekik is, nekünk is, ha Szerbia is a schengeni övezethez tartozna! Akkor nem itt lenne a schengeni határ, hanem valamerre délebbre, és szabadon mozoghatnánk, most meg a szerb-magyar határon átkelni ilyenkor rémálomnak tűnik, még akkor is, ha kifejezetten jó híreket kapunk. Például, hogy a nyári időszakban péntek, szombat és vasárnap este 10-ig nyitva tart az Ásotthalom-Királyhalom átkelő, vagy hogy az autópályán kevesebb a várakozás. Utóbbival kapcsolatban voltak számomra biztató jelek: kedves kollégám mesélte június közepe táján, hogy lakástól lakásig három óra és néhány perc alatt érkezett meg Újvidékről Budapestre, mégpedig a Horgos-Röszke autópályán maradva mindvégig. Történt ugyanis, hogy a szerbek gyorsan dolgoztak, a magyar oldalon pedig elkezdték elkülöníteni az EU-s és nem EU-s okmányokkal rendelkezőket, s ennek köszönhetően ők az EU-s sorban gyorsan átjutottak. Egy héttel ezelőtt aztán én meséltem neki ugyanezt. Egy átlagos kedd délelőttön valóban 3 óra 15 percet tartott az utunk lakástól lakásig, Újvidéktől Budapestig. A határon átkelni mindössze 15 perc volt, ráadásul a mi esetünkben hat EU-s kocsi állt előttünk, miközben a másik – nem EU-s - sorban senki sem volt, így aki oda érkezett, rövid ellenőrzés után máris mehetett is tovább.

Bárcsak így maradna!

A június 20-ai szerb-magyar csúcstalálkozón jelentette ki Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter, hogy Röszke és Horgos között felállítják Európa legmodernebb határátkelőjét, mert a két ország jó kapcsolataihoz képest méltatlan, ami ott zajlik, rossz érzést okoz az embereknek.

Ezeket a rossz érzéseket jól ismerjük, volt benne részünk, s jó lenne, ha a jövőben mind kevesebbszer kerülnénk olyan helyzetekbe, amelyek előidézik. Ezt kívánom azoknak a kamionsofőröknek is, akik kilométeres sorokban várakoznak a szerb-magyar határ mindkét oldalán, s elképzelni sem tudom, mikor jutnak át. Talán az autópálya szerb oldalán most folyó nagy építkezés és logisztikai átszervezés után nekik is könnyebb lesz, mint ahogy máris jobb a buszos utasoknak. A magyar oldalon – már ebben is volt részem – a repülőtereken használatos eletronikus beléptető kapukat szereltek fel abban a helyiségben, ahol a buszon utazók okmányainak ellenőrzése folyik. Ezek a kapuk, amennyiben EU-s okmányunk van, elektronikus érintéssel nyílnak meg egy időben több ember előtt, s amikor az arcunkat is leolvassa a gép, szabad az út előttünk.

Mindezen hírek ellenére, amikor itthonról haza kell menni valamiért – vagy csak úgy a lélek öröméért – folyton megjelenik a szorongás, hogy vajon milyen akadályok várnak a határon? Miközben ezeket a sorokat írom, az Ásotthalom-Királyhalom közötti átjáró éppen szünetelt másfél órát, az autópályán pedig két órás a várakozás Szerbia irányába.

Amikor úgy tűnik, hogy van megoldás és jobb lesz, mindig közbeszól valami váratlan. Bezzeg a Schengen, a szabad határ, mint például Szlovákia és Magyarország között! – mondogatom, és jut eszembe egy minapi kalandom, amikor egy ismerősömmel “átugrottunk” Komáromba, ahol egy áruházban egy Lengyelországból érkezett lámpa várt ránk. Ez a globalizáció előnye, s csak azt sajnáltam, hogy miközben a gyönyörű hídon a magyar Komáromból átsuhantuk a szlovák Komáromba határellenőrzés nélkül, a bámészkodás elkerülését szolgáló korláttól nem láthattam a Duna vizét. De kárpótolt – a város szépségei mellett – egy szlovák-magyar kétnyelvű tábla az áruház raktárában, mert azt üzeni a számomra, hogy nemzeti határokat körvonalazó országhatárok lehetnek ugyan, de ha van kölcsönös tisztelet, akkor olyan hétköznapi dolgokban is becsülni tudjuk egymásnak a határon is átívelő nyelvét, mint az árukiadás.

Viszont, ami a magyar-osztrák határon a Somfalva (Schattendorf) és Ágfalva közötti átkelőnél történik, megkérdőjelezi a schengeni szabad határzónába való vágyakozás helyénvalóságát. Az osztrák oldalon ugyanis nem szívesen látják a sok ingázó magyar autóst, és évi 160 eurós “belépődíjat” akarnak fizettetni, hogy a magyarok azt a helyi boltokban költsék el, tehát hozzanak valami hasznot is, ne csak az útjaikat koptassák. Kétségtelen, hogy ez is, mint ahogy a schengeni övezeten kívül bennünket érintő probléma is – Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnök asszonyának a migrációt “közös kihívásnak” minősítő szóhasználatával élve - “európai kihívás”, és igényelne némi európai szintű közvetlen segítséget, nem csak pályázati útvesztőkbe rejtett mézesmadzagokat. Csakhogy a jelek szerint ebben a kérdésben többnyire magukra maradnak az érintett országok, s bennük mi is…