Levelek a Rózsa utcából
Csodás békeidőket
Betűméret:             

Jó dolgok történtek velem a magánéletben az elmúlt hetekben. Több helyszínen régi kollégákkal találkoztam, ahol csupa jó híreket közöltek velem elégedettségről, jövőbeni tervekről, ígéretes karrierekről, várható családi eseményekről.

Egyszóval: hétköznapi emberi dolgokkal foglalkozhattam, miközben a nagyvilágból a háború és annak hibrid formái fenyegetnek bennünket.

Még azt is egyszerű hétköznapi dolognak tekintem, hogy a szegedi VMDK közhasznú szervezet meghívására Szegeden is bemutathattuk Tóth László újságíró kollégámnak szerelmi történeteket tartalmazó kötetét, a Szélcsengő sorozat második részét, amely a Színlelt szenvedélyek – elfásult szerelmek címet viseli. Hogyisne lenne hétköznapi, hiszen a szerelem a mindennapi normális élet ajándéka, s ha igazi szeretetté alakul, akkor lesz igazán élhető az egész élet… Egy összejövetel azonban alkalom olyan nem várt találkozásra, mint amikor szembe jön velünk az 50 évvel ezelőtt látott diáktársunk a zombori gimiből, vagy a kolléganőnk a szabadkai szerkesztőségből, illetve egymásra csodálkozhatunk olyan újságíró kollégákkal, akikkel húsz évet dolgoztunk együtt.

Csupa jó dolgok ezek, amelyek életkedvvel töltenek fel, erősítik a szívet és a lelket.

S kell is, mert ha kicsit szétnézünk a szélesebb világban, mivel találkozunk? Üzenik például Strasbourgból, az Európa Tanácsból július 11-én, az 1995-ös srebrenicai vérengzés évfordulóján, hogy „emlékezzünk, és tanuljunk belőle”. Az Európa Tanács főtitkár asszonya szerint ez különösen fontos most, amikor a szélsőséges nacionalizmus „Európa egyes részein” újra megpróbál erősödni…

Már majdnem harminc év múlt el azóta, hogy Srebrenica a nemzeti alapú tömeggyilkosságok és népirtás fogalmává vált, s hiába mondják most is a fontos üzenetet, hogy tanuljunk belőle, a szélsőségek erősödnek. Mert az emberiség nem tanul, most is háború zajlik a közelünkben. Európában Srebrenica óta a koszovói háború és a NATO-bombázás után nem sokára Ukrajnában harcoltak vérre menően az ukrán kormánypártiak és orosz szakadárok, s 2014-ben Odesszában megtörtént egy nemzeti alapú, szintén döbbenetes tömeggyilkosság. Ez méreténél fogva sokkal kisebb volt Srebrenicánál, s „csak” 35 áldozatot követelt. de a szám nem enyhítő körülmény arra a gaztettre, hogy a szakszervezeti épületet az ukránok felgyújtották, s hagyták meghalni a benne levő – feltételezésük szerint szakadár – orosz embereket. Mindezek után most meg már 500 napja tart egy valóságos háború, amit Oroszország indított az ukránok ellen.

Az évek során mindig lenne miből tanulni, de mint látjuk, az emberiség visszaesik ugyanabba a hibába, és nem vonja le a következtetéseket sem a távolabbi múlt, sem az újabbkori szörnyűségeiből sem. Fojtogató háborús légkörben élünk, és hosszú idő után most jelent meg némi reménysugár, hogy a NATO katonai szövetség a Vilniusban július 11-én és 12-én tartott csúcsértekezletén mértékletes volt és nem hívta meg Ukrajnát a katonai szövetségbe. Pedig nagy az Ukrajnának, mint a saját területeit (s nem az embereket) védő államnak nyújtott fegyveres segítség-keltette amerikai és európai eufória. Hírek szerint Zelenszkij ukrán elnök nagyot csalódott a NATO-ban, mert ő tovább akar háborúzni és nem ezt várta. Aki viszont mégis szeretne tanulni Srebrenica tanulságaiból, az biztosan ezt várta: hogy a világ leküzdje ezt az általános felfokozott tudatállapot, amelyben felelős személyek döntései az emberek újabb ezreinek, tízezreinek az életét követelik.

S ezen gondolkodva, mintegy mentsvárként jutok el ismét a sokszor áhított, csupa jó dolgokkal teli magánélet reményéhez, a politikai erőszak által tönkre nem tehető életérzés vágyához, amely minden ember reális és racionális törekvése.

A csodás békeidőkben minden percben hétköznapi emberi dolgokkal foglalkozhatnánk, elég lenne csak reálisan és okosan felismerni a lehetőségeinket. Az imént említett szerelmes történeteket tartalmazó Szélcsengő kötetben van egy tanulságos történet erről, a lehetőségek nem reális felismeréséről. Egy lengyel balerináról szól, aki a hidegháború idején, a szovjetek által sakkban tartott Lengyelországból, az átkos rezsimből minden áron Németországba szeretne jutni, hogy ott híres művésznő legyen. Viszontagságok után sikerül is átmenekülnie Németországba, ám az áhított hírnév elmarad, sőt megbecsülés sincs, ami otthon mégis volt, s így a nagy csalódás egyenes út az öngyilkosságba. A vágy és a realitás olykor nem szövetséges egymással. A tanulság pedig épp ez: reális lehetőségeinket felismerve mindenki a maga szintjén tegyen olyan lépéseket, amelyek segítenek elkerülni, hogy a nagypolitika kollektív vagy egyéni áldozatává váljunk.

Friedrich Anna

A szerző a Vajdaság Ma publicistája, rovata, a Levelek a Rózsa utcából, hetente frissül.

Az Ön hozzászólása

1000 leütés maradt még
Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!

Választások után - illusztráció
2024. JÚNIUS 11.
[ 22:04 ]
Erőszak - illusztráció
2024. MÁJUS 21.
[ 20:00 ]
Lelki egészség - illusztráció
2024. MÁJUS 7.
[ 20:14 ]
Az Európai Parlament a választások előtt még egy utolsót rúg Magyarországba - olvasom az egyik magyar hírportálon (vg.hu), s aztán szinte rögtön úgy is lett: az EP 399 igen, 117 nem szavazat, és 28 tartózkodás mellett április 24-én elfogadta az állásfoglalást, miszerint Magyarországon nincs igazán demokrácia, valami...
2024. ÁPRILIS 26.
[ 15:52 ]
Szeretem elolvasni a Karikó Katalinról szóló híreket. Vele kapcsolatos képzettársításom nem a Pfizer-vakcina, hanem a biológiai felfedezés, amellyel az eddig gyógyíthatatlan betegségek gyógyítását megalapozta. Na és a fürdőszoba nélküli nádfedeles ház, aminek hangulatáról oly szeretettel beszél, utalva arra, hogy...
2024. ÁPRILIS 19.
[ 13:13 ]
Szemben jön velem egy alcím a Népszava Kultúra rovatában: „Nyersen, igazán, vérre menően rendezte meg Guelmino Sándor a Nem félünk a farkastól című darabot”... Az Újvidéken született színházi rendezőhöz kötődő eseményre elsősorban a neve miatt figyelek fel, majd a téma aktualitása kapcsán újból szomorúan...
2024. ÁPRILIS 9.
[ 17:20 ]
Beolvasás folyamatban