Ezt a történetet el kell mesélnem. Igaz, lecsillapodtam már a tortúra-okozta feszültségek és bosszúságok után, de a dolog logikáját most sem értem, hátha majd valakinek eszébe jut módosítani azon, ami a szerb államapparátus működésében teljesen értelmetlennek tűnik.

Nem arról van szó, hogy az identitásuk ismeretének ellenére migránsok és embercsempészek szabadon sétálgatnak falvainkban és városainkban, egymásra lövöldöznek, sőt most már robbantgatnak is magyar családok udvarában. Arról sem mesélnék, hogy milyen mértékben csökken a biztonságérzet emiatt is, és a számos, gyilkosságokkal végződő erőszakos cselekedetek és családi tragédiák miatt. Már az is csak bosszús megállapítással végződik, hogy ugyanazon bevásárláskor majdnem a dupláját fizetjük a piacon és a boltban, mint tavaly…

Ez a bosszantó történet arról szól, hogy lojális polgárként adót akartunk fizetni a szerb államnak és csak hosszú tortúra után sikerült. Külföldön dolgozó közeli hozzátartozóm vett egy kis lakást Újvidéken némi örökségből, némi megtakarításból. Le is zajlott az adásvételi procedúra, szinte meg sem száradt a tinta a közjegyzőnél aláírt szerződésen, már meg is érkezett a végzés, hogy mennyi adót kell fizetni a lakásvásárlás után. Az immáron új lakástulajdonos természetesen időközben visszament dolgozni, s maradtam én, mint közeli hozzátartozó, hogy rendezzem a dolgokat. Mivel a kis lakásnak két korábbi tulajdonosa volt, két adócédula érkezett, az egyik 65 ezer, a másik 125 ezer dinárra szólt. Be is váltottam az erre a célra nálam hagyott eurókat, s elmentem a postára, befizetni az adót, mert az ilyesmit nem otthonról végzem a számítógépen, lévén, hogy még mindig ódzkodom a számlák elektronikus befizetésétől, pedig már megtanultam. Én még a régi időkben szocializálódtam, amikor még egy kis postai várakozáskor élményt jelentett beszélgetni az emberekkel… Az ellenállásomhoz az is hozzátartozik, hogy egy számla otthoni befizetésének előfeltétele a komoly befektetés komputer, laptop, okostelefon formájában, vagyis mi magunknak kell létesítenünk kemény pénzekért egy otthoni irodát. Tudom, ez már magától értetődik, de az alapállás mégis ez: komoly pénzeket ruházunk be, hogy kommunikálhassunk áramszolgáltatóval, szemétszállítóval, az állammal.

Utóbbival, konkrétan az adóhivatallal, esetemben nehezen ment volta az otthoni ügyintézés, mert nehezen ment a postán is az intézmény okos komputereinek és az ügyintézők előzékenységének ellenére is. A 65 ezer dinárt simán befizettem, ám amikor a 125 ezer dináros adócédulára keerült a sor, összedőlt a világ, mert 1000 eurónál nagyobb összegről van szó, függetlenül attól, hogy a csekken világosan látszik a „poreska uprava” számlája, vagyis hogy a pénz az államnak menne. Én mégsem utalhatok az államnak ezer eurónál több értéket, csakis az, akinek a nevére szól az adó. De hát ő külföldön van, és nézze, a címünk is azonos: Bezdán, Rózsa utca… Ez nem számít, esetleg közjegyzői felhatalmazással befizethetem, talán, de az sem biztos, mert a rendszer egyszerűen blokkolja a szándékot. Egy bankban talán könnyebb lenne, de azt is személyesen. Nos, mit volt mit tenni, mint várni a következő hazautazást és kockáztatni a büntetőkamatot. A postás kisasszony jótanácsát azonban megfogadtuk és egy bankba mentünk be. Egy órát vártunk a sorunkra, az ügyintéző egy órát kínlódott, s nem ment. Hiába a hivatkozások bankszámlára, személyi adatokra, adó befizetésére, a rendszer blokkolja. A pénzmosást meg kell akadályozni! Talán a posta. Tehát irány oda ismét, és láss csodát, sikerült! Mégpedig úgy, hogy az adófizető lojális állampolgár minden személyes okmányát bemutatta, azt beszkennelték és dokumentálták, s aláírattak egy külön nyilatkozatot is, hogy lakásvásárlás utáni forgalmi adót fizet be a szerb államnak.

Utánanéztem a pénzmosással kapcsolatos előírásoknak, amelyekkel Szerbia lényegében az európai szabályokhoz csatlakozott. Ezer euró feletti átutalásokat ellenőriznek, s ha a bankba tesz be valaki 15 ezer eurónál több pénzt, akkor is kell a külön nyilatkozat és valamiféle bizonylat is, hogy honnan származik a pénz. Eközben a határon 10 ezer eurós összegig hozni-vinni lehet a pénzt, mindenféle következmények nélkül. Ezek szerint a keret, amelyben még bízik bennünk az európai/szerbiai adminisztráció 15 ezer, illetve 10 ezer euró.

Ennyi a morális határ -1000, 10 000, illetve 15 000 euró - velünk, egyszerű helyben született földi halandókkal szemben. A személyes okmányok nélkül szabadon sétáló, fegyveres vándorok más kategória. Ezt még értem is, de azt nem, hogy egy okos elektronikus rendszer nem ismeri fel az állami adóhatóság számláját, és úgy kezeli, mintha az pénzmosásra is alkalmas lenne.