Amikor mások halálhírét olvassuk, egy kicsit a magunkét is elképzeljük. Egyszerű földi halandóként a távozásunk nem éri el a sajtó ingerküszöbét, viszont az ismert embereknek az utolsó éveiről vagy hónapjairól szóló nyilvános beszámolókat figyelmeztetésként is felfoghatjuk életünk véges voltáról, és annak a bibliai intelemnek az igazáról, hogy minden pillanat lehet az utolsó is. Ahogy a zombori napóra üzeni a számok fölötti mutatójával: egy ezekből végórád.

Kosztolány Dezső hőse, Esti Kornél azt írja a naplójába: „Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is”. Újságíróként volt alkalmam több olyan emberrel is beszélgetni, aki mély kómából, a halál állapotából visszatért az életbe. Mind azt mondták, hogy a halál nem fáj és szép, és hogy leírhatatlanul gyönyörű tájakon jártak, ám jött valaki velük szembe, és visszaparancsolta őket a földi életbe, mert hogy van még tennivalójuk, amit feltétlenül el kell végezniük. Ez a tapasztalás egyben vígasz is lehet a maradóknak, hogy amikor elveszítik szerettüket, arra gondoljanak: elvégezte, amit feltétlenük el kellett végeznie.

A napokban több olyan esemény is lezajlott Budapesten, amelyen a magyarok megmaradása volt a fő téma. Ülésezett a Magyar Diaszpóra Tanács, a Magyar Állandó Értekezlet, a hatalmi Fidesz pedig tisztújító kongresszust tartott. Mindegyiken volt szó azokról az eltávozottakról is, akik munkájukkal kiérdemelték a rájuk való emlékezést ezekben a testületekben. Például Répás Zsuzsannáról, Duray Miklósról, Pásztor Istvánról...

Mindhármukat ismertem személyesen is.

Répás Zsuzsannát nem elsősorban azokból az időkből, amikor 2010 és 2014 között nemzetpolitikáért felelős államtitkár volt, hanem a közelmúltból, a Duna Bizottságban végzett munkája révén, amiről az általa vezetett beszélgetések tolmácsaként meggyőződtem, hogy egyaránt képviseli Magyarország és a szomszédok érdekeit, lévén hogy azok között a magyaroké is mindenütt megtaláltatik.

Duray Miklós szlovákiai magyar politikussal, íróval egy konferencián találkoztunk, s mi másról, mint a kisebbségi jogok érvényesítéséről beszélgettünk, és láthattam - a vele készült interjú által, remélem, láttattam is - milyen átfogó elképzelései vannak olyan megoldásokról, amelyek segíthetnek, hogy otthon érezzük magunkat a szülőföldünkön.

Pásztor István, a VMSZ elnöke nekünk, újságíróknak hosszú éveken át olyan politikusunk volt, aki nem tért ki a kérések és kérdések elől, hanem mindig a rendelkezésünkre állt. Emlékszem, valamikor 1994 táján csodálkoztam rá először, amikor egy zimankós, szeles téli estén még ismeretlen politikusként megérkezett Szabadkáról az újvidéki Forum-klubba, hogy nekünk, újságíróknak elmondja nézeteit az akkor aktuális gazdasági kilátásokról. Magamban fel is tettem a kérdést, vajon mi motiválhatja ezt az embert, hogy a viszontagságos időjárás ellenére viszonylag hosszú utat tegyen meg csak azért, hogy velünk találkozzon? Később aztán megbizonyosodhattam, hogy politikusi munkájának az egyik fontos alapja éppen közlési és ismeret-megosztási szándék. Egyetlen interjú-felkérésre, vagy telefonos magyarázat-kérésre sem mondott nemet, és rám szánta a beszélgetéshez szükséges időt olyan mértékben, hogy abba háttérinformációk és magyarázatok is beleférjenek. Nem tartoztam a köreihez és a köreinek a köreihez sem, de mindig érdeklődő volt az esetleges személyes gondok tekintetében és nyitott volt a megjegyzések, kételyek kommentálására. Sok időtálló, általános érvényű állásfoglalásokat is megvitattunk így, interjújaink során. Most, hogy október 30-án örökre elment és vele együtt a lehetőség is az újabb beszélgetésre, egy markáns mondata jut többször is az eszembe 2014-ből, amikor a vajdasági magyarok és a hatalmon levő szerb politikusok együttműködését vitattuk. Maradandó magyarázat minden lépésére az akkor kimondott véleménye, hogy a magyar érdekérvényesítésnek az alapja az együttműködés. Azt mondta, a VMSZ úgy politizál, hogy vannak hosszútávú céljai, amelyek egybeesnek a többségi politikusok céljaival, de figyelembe veszi, hogy a célokért meg is kell dolgoznia. Ahogy mondta: „Az élet úgy működik, hogy az embernek minden nap meg kell tennie a 2 milliméter lépést, hogy esetleg közelebb kerüljön ahhoz, amit ideálisnak gondol”. (https://www.vajma.info/cikk/tukor/5955/Pasztor-Istvan-Mindenkinek-a-kepviseloi-leszunk.html)

S milyen furcsa: e gondolatokat elindító, e három emberről szóló megemlékezések olyan összejöveteleken hangzottak el, amelyek összehívásának apropója nem a múlt, hanem a jövő, a meglét, a magyar életminőség javítása. Talán éppen ezért, hogy megérezzük: aki nincs, anélkül lehet, ám amíg él az ember, minden nap meg kell tegye a bizonyos 2 milliméter lépést.